Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
nemesi ellenzék szemében lejáratni, és éket verni kettejük közé. Mesterségesen táplálta önmaga Kossuth-ellenességét, és minden alkalmat megragadott, hogy igazolja érzelmei jogosságát. Elégtétellel nyugtázta naplójában gróf Andrássy Károly megalapozatlan megjegyzését, amely szerint Kossuth 1833-ban állítólag kijelentette volna, hogy egyszer néplázító szeretne lenni. Kossuth és az ellenzék szétválasztásától remélte, hogy az oppozíció arra a körre korlátozza működését, amelyre Széchenyi szerint illetékes, egyszersmind az ő dédelgetett álma: a politikai centrum kialakulása közelebb kerül a megvalósuláshoz. Egy olyan centrumé, amely a kormányt támogatja feltételezett reformtörekvéseiben, de amelynek élén Széchenyi a hatalom reformterveinek sugalmazója vagy legalább a sugalmazok egyike lehet. A Kelet népével keltett vita lezajlása után is - egyelőre csak szóban — magánkörökben úton-útfélen agitált Kossuth ellen, a közgyűléseken pedig szinte mindig szembeszállt nézeteivel. Kossuth csepülését lehetőleg a kormány jóindulatának bizonygatásával kötötte össze, amelyet eljátszhat a nemzet, ha „a demagóg firkász" után indul. A hazafiságot - jelentette ki Pest megye egyik kongregációján - nem az örök ellenzékiségben és a népnek oly vakításában kell keresni, mintha a kormány semmi jót sem akarna. Lankadatlanul dolgozott azon, hogy Kossuthtól elvonja és saját nézeteinek megnyerje azokat, akiknek csatlakozása a liberális arisztokráciát, illetőleg a megyei birtokos nemességet állíthatja koncepciója mögé. Különösen gróf Batthyány Lajos megtartását és Deák meggyőződését tartotta fontosnak. A büszke arisztokrata Batthyány mágnáskörökben komoly tekintélyt élvezett. Nem éppen kedvelték a Batthyány-dinasztia e rátarti sarját, aki úgyszólván csak most tanult magyarul pontosan beszélni, és aki becsvágyát sem rejtette véka alá. De általánosan imponált, hogy magatartásában és eseményszámba menő estélyeivel adósság alatt roskadozva is őrizte nagyúri mivoltát. A magyar arisztokrácia reprezentánsának számított ő, aki mindazt egyesíti magában, ami e rétegre jellemző. Szava súllyal bírt, véleménye nemcsak egy volt a mágnásoké között. Széchenyi abban bizakodott, hogy Batthyányval együtt magához kötheti a liberális arisztokrácia egy részét is. Feljogosította e reményre az, hogy Batthyány, mint új ember a politikában, az előző diétán a józanabb ellenzékiek közé tartozott, a Kossuth ellen kezdett első támadása időszakában pedig a liberálisnak maradt főrendek közül - noha árnyalati különbségekkel - legtovább osztotta Széchenyi álláspontjának lényegét. A Kelet népe írója akkor gondolt először Batthyány elveszítésének lehetőségére, amikor az az 1841 végén a büntetőrendszeren dolgozó választmány tagjait az esküdtszék ügyében külön munkálat készítésére, Pest megyét az új bűnvádi eljárásról hozott helytartótanácsi rendelet visszautasítására kezdte agitálni, majd elfogadta a Kossuth által szorgalmazott és