Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

amely elővigyázatos cselekvés mellett hasznos lehet az országnak, programjuk egésze mégis „demokratikus" tendenciájú; valójában megvetik az uralkodói hatalmat, és a pozitív vallást is csak addig akarják tűrni, amíg a nép képzetlensége miatt szükség van reá; céljuk a diétái képviselet lehető legszélesebb alapokra helyezése és különféle eszközökkel a törvényhozás hatalmának oly szélesre tágítása, hogy minden tőle függjön; programjuk megvalósítása egyrészt az arisztokrata elemet iktatná ki a politikából és hatalomból, mert a népképviselettel a tömeg jutna túlsúlyra, másrészt megszüntetné „a monarchicus kormányzást", mert a törvényhozás mindenhatóságának érvényesítésével megsemmisítené az uralkodónak a kormányon keresztül realizálódó jogait. Sedlnitzky többé-kevésbé helyesen látott, végkövetkeztetése azonban nem fedte a reformliberalizmus céljait. A rendőrminiszter ugyanis, hitelt adva konzervatív informátorainak, azzal gyanúsította a nemesi reformereket, hogy tulajdonképpen köztársaságot akarnak, mert azt tekintik minden nemzet számára a legjobb, valamennyi hibát és tévedést kiküszöbölő államformának. Pedig a liberálisok állameszméje inkább az alkotmányos királysággal volt azonos, mégpedig a mondottak miatt a Habsburg-dinasztia jogara alatt. Sőt a körülmények kényszere folytán, és mert számukra mindenekelőtt saját országuk volta fontos, egyelőre beérték volna azzal, ha az abszolutista kormányzást a Lajtán innen szorítja ki a teljes alkotmányosság. Államszövetségi elképzelésükben a birodalom oly egységként jelent meg, amelynek két, ám önmagában is szerves egységet alkotó része van. Az egyik Magyarország kapcsolt részeivel, társországaival, a határőrvidékkel és Erdéllyel, a másik az örökös tartományok a birodalom által időközben meghódított területekkel együtt. Az elsőben a magyar nemzet gyakorolja tökéletes alkotmányosság alapján az önrendelkezés jogát. A másikat, amíg annak alkotmányossá válására nem érik meg az idő, a magyar nemzetet nem érintő abszolutista elvek szerint kormányozza az uralkodó. E konstrukcióban, az alkotmányos és abszolutisztikus princípiumok szembesítésére csupán a közösen intézendő külügy területén kerülhet sor. E koncepció 1843 elejére annyira gyökeret vert a liberálisokban, pontosabban: vezető tekintélyeikben, hogy Wesselényi eltérő javaslata nem váltott ki igenlő visszhangot. Wesselényi Lipcsében nyomott és itthon 1843 májusától kéz alatt árusított Szózata ugyanis, kapcsolódva a reformerek körében már korábban felbukkant gondolatokhoz, de továbbfejlesztve azokat, a birodalom szerkezeti átalakítását indítványozta. A Szózat, amelyet Lukács Móric németre is lefordított, és amelyben a szerző - saját bevallása szerint - főleg „észak ármányait" akarta leleplezni, a cári Oroszországot pánszláv propagandával, és azzal vádolta, hogy saját érdekeire használja fel Európa szlávjait; ellensúlyozására és a magyar nemzet megmentésére Wesselényi - a pesti liberálisokhoz hasonlóan - a hazai 9* 131