Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
a programot pedig — nemzeti célkitűzéseivel együtt — a nép révén, bár korántsem fizikai erejének, hanem fokozatosan növelt politikai súlyának bevetésével remélték megvalósítani. Reformindítványaik összefértek e programmal, sőt taktikailag is mindinkább hozzá igazodtak. Stratégiájuk egészét azonban egyelőre tartózkodtak a nyilvánosság elé tárni: valószínűleg nem látták célszerűnek valamennyi kártyájukat felfedni ellenfeleik előtt. így viszont javaslataik valóban tűnhettek összefüggéstelen kívánalmak minden rendszerességet nélkülöző halmazának. Később kiderült, hogy e taktikai eljárásnak megvolt a maga hátulütője: a megyi liberálisok tekintélyes hányada az összefüggések ismeretének hiányában nem mindenütt a főkérdésekre koncentrált, és ennek is következménye lett, hogy az 1843. évi követutasításokban sok, ugyanakkor megyénként a legváltozatosabb reformindítványok kaptak helyet. A fenti koncepció 1842-től Pesten, a liberálisok eszmecseréi során állt fokozatosan ösze. Gondolatilag Deák és Kossuth adták hozzá a legtöbbet, és társadalmi vonatkozásait főleg ugyancsak Kossuth propagálta a Hírlapban. A konzervatívok tudták, hogy Deák és Kossuth együtt haladnak. Abban is mind egyetértettek, hogy Kossuth „sok revolutionalis eszmét szórt el" ket esztendő alatt. Csakhogy egyik részük azt hitte, hogy „a sok zagyvalék", amelyet Kossuth „feltálalt", Deák fejéből származik; másik csoportjuk viszont úgy vélte, hogy Kossuth volt az, aki igyekezett - és nem is eredménytelenül — Deákkal azonosítani — Dessewffy Emil vádja szerint - a maga „megemésztetlen radikalizmusát". Konzervatívok és kormányférfiak egyaránt érzékelték, hogy a nemesi reformerek valójában oly diéta után áhítoznak, amely önmaga választotta elnök alatt az egész nép képviselőiből áll, rendelkezik a nemzeti igények érvényesítéséhez szükséges eszközökkel, döntései kötelezőek a kormányra, maga a kormány miniszterileg felelős neki, befolyást azonban nem gyakorolhat reá. Azt is felmérték, hogy a liberálisok összes reformindítványa — a közigazgatás nyilvánosságától egészen a kormánytól független főispáni rendszerig és az esküdtbíróságokig — valamilyen összefüggésben ezt a célt is szolgálja, ez is mozgatja őket, amikor készek személyi kiváltságaikat és adómentességüket, azaz saját nemesi alkotmányukat a nép javára feláldozni. A birodalmi kormányférfiak egy része - mindenek előtt Kolowrat és követői - mindebben egyértelműen az elszakadás tendenciáját, másik csoportjuk viszont — Metternich is e nézet felé hajolt — „csak" a birodalom közállapotainak olyan felzavarását látta, amely mellett lehetetlen az egységes, a monarchia erejének biztosítékát adó kormányzás, és amely társadalmilag bomlasztja fel az államot, mert új alapelvekre kívánja helyezni annak irányítását. Az ő véleményüket summázta Sedlnitzky, amikor a magyar liberálisok törekvéseinek értékelését adta a kormánynak készített jelentésében. Szerinte a liberálisok elképzeléseiben van néhány eszme,
