Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

ország számára külön felállítandó és a magyar törvényhozás intenciói szerint eljáró államtanács együtt irányítanák. Persze, a liberálisok azzal nem áltatták magukat, hogy az általuk képzelt úton-módon máról holnapra valósággá válhat a népképviseleti országgyűlés, amely elég erős lesz a nemzeti törekvések kivitelezésére és a birodalom vezetésétől független, a törvényhozásnak viszont felelős kormány életre hívására; minden reformot azonban nem tehettek addig sem félre. Ezért egyrészt a folyamat idejét szerették volna megrövidíteni, másrészt az adott magyar, de főleg birodalmi kormányszervek befolyását már menet közben szűkíteni. Nem a kormány leváltására törekedtek - ez reménytelen próbálkozás lett volna -, hanem arra, hogy a rendezendő országos jellegű ügyek intézése, a tervezett országos létesítmények irányítása ne kerüljön a létező kormányszervek hatáskörébe. A kormány hatalmának csökkentését nem annyira létező jogkörének megnyirbálásával, hanem annak akadályozásával igyekeztek elérni, hogy újabb jogokhoz jusson. Ezért kívántak úgyszólván mindeme: a nevelésügy, a közlekedésügy, a közmunkák stb. irányítására oly országos bizottságokat vagy intézményeket létrehozni, amelyek mindegyike - az annyira sürgetett Nemzeti Bankot is ideértve - nem a megfelelő kormányszervnek, hanem a diétának tartozott volna számot adni működéséről. Az a mind gyakrabban hangot kapó igény, hogy a diétát minden évben hívja össze az uralkodó, szemléletük szerint ugyancsak a fenti távoli célt is hivatott lett volna szolgálni. Az országgyűlések sűrítését a szükségletek torlódása-halmozódása követelte, ám a liberálisok a társadalom újjászületésének meggyorsulását is remélték tőle. Hiszen reformjavaslataik ellen, ha évente ismétlik a diétán őket, a konzervativizmus sem ráncigálhat elő mindig újabb érveket; az országos intézmények diétái beszámoltatásának rendszeresítése a felelősség eszméjét építheti be a közgondolkodásba; az évi diétákon elhangzó kritika, mint a szakadatlan ellenőrzés országosan egyedül lehetséges formája, az adott kormányt tarthatja némileg kordában; mindez pedig nagyobb súlyt kölcsönözhet Magyarország politikai életének a birodalom irányítói előtt. A népképviseletre épülő törvényhozás és a kizárólag neki felelős kormány eszméje egyszersmind oly koncepció részeként és alapjául szolgált, amelyben egyfajta államszövetségi struktúra körvonalai bontakoztak. E koncepcióban Magyarország és Ausztria társulása a teljes belpolitikai elhatárolódásra lazult, kettejük közjogi viszonya csupán a külügyek közös intézésében jelentett volna többet, mint a puszta perszonálunió. Mindez inkább összhangban állt a Pragmática Sanctióval, mint a birodalmi vezetés által bevezetett tényleges gyakorlat. Kereteiben megvolt hát az a program, amelyet Széchenyi a nemesi liberalizmustól annyira hiányolt, és amely egyesítette a társadalmi és nemzeti progresszió igényét. Kialakítói és vállalói a nép társadalmi-gazdasági érdekében is akartak cselekedni, magát