Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

sének, sőt fennmaradásának legbiztosabb - ha nem egyetlen - záloga Magyarország alkotmányos és nemzeti fejlődése, illetőleg fejlődésének megengedése, mert érdeke az összbirodalom megőrzésében a dinasztiáéval találkozik. Csendes, ám szívós agitációval, a háttér - de korántsem szürke eminenciásaként igyekezett Deák e gondolatokat elfogadtatni mindazon honfitársaival, akik nézeteket cseréltek vele. Centiméterről centiméterre hódította véleményéhez tekintélyesebb elvbarátait. Bár a tökéletes függetlenség mint eszmény vissza-visszatért a liberálisok magánvitáiban, a gyakorlati megvalósítás igénye azonban egyre ritkábban kapcsolódott hozzá. 1843 elején Deák már elégtétellel állapíthatta meg, hogy a szláv mozgalmak és a keleti kérdés legutóbbi mozzanatai e téren kedvező irányban hatottak: észrevétlenül is arra terelték a nemzetet, hogy szorosabban kötődjék dinasztiájához. Tapasztalata szerint napról napra mélyebb gyökereket eresztett az ellenzék soraiban az a meggyőződés, hogy a nemzet dinasztiájával áll, vagy bukik, és terjedt a hit, hogy Ausztria és Magyarország közül egyik sem maradhat fenn a másik nélkül; mert fokozatosan kezdte a nemzet megérteni, hogy számára nincs sehol kitárt rokoni kar, csupán a dinasztiához fűzi három évszázad közös öröme és szenvedése; és mind többeket kerített hatalmába az a sötét előérzet, hogy eljő az idő, amikor kettejük hű összetartására lesz szükség. Ha pedig felvirrad a nap, hangoztatta - ezt már inkább a birodalmi vezetők fülének szánva - Deák, amikor az olasz, cseh és lengyel területeket, amelyek előtt minden jel szerint Ausztria érdekeitől idegen jövő áll, centrifugális irány ragadja tova, akkor Magyarország, hacsak a dinasztia, illetőleg a birodalom vezetése közben nem taszítja el magától, a rendíthetetlen kitartásnak és hűségnek, amely a heves megyei és diétái viták ellenére se halt ki belőle soha, lojális hajlama és saját érdekei által hatalmas erejűvé tett példáját fogja szolgáltatni. E koncepciót, amelyet - bár alapját Wesselényi vetette meg a pánszláv veszély megfogalmazásával - Deák fejlesztett ki, Kossuthtal együtt magáévá tette az ellenzék legtöbb vezetője. Kossuth kevésbé tartott ugyan attól, hogy a birodalomtól esetleg elváló Magyarország mihamar megfulladna, vagy legalábbis jelentéktelenségre lenne ítélve a magukat ugyancsak államokká szervező szlávok tengerében; ő inkább azért értett egyet Deák koncepciójának lényegével: az osztrák-magyar birodalmi közösség megőrzésével, mert ekkoriban kivihetetlennek tűnt számára a teljesen önálló Magyarország eszméje. Tollát - már amennyire a cenzúra engedte - így is a deáki gondolat hirdetésének szolgálatába állította, bár nem annyira népszerűsítésének szándékával, mint inkább azért, hogy bizalmat keltsen a kormányban a magyar ellenzék dinasztiahű álláspontja iránt. A Hírlapban ismételten felpanaszolta: „Még mindig nem múlt el az az idő, melyben a magyarság ellenséges elemnek vétetik." Igyekezett a birodalom