Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

vezetőivel megértetni, hogy a magyartól, mint ellenféltől nincs mit tartania, sőt a monarchia számára nemzetiségeinek, de főképp annak a magyarnak magához édesgetése kölcsönözhet erőt, amely „egy bizonyos külhatalom iránt a leghatározottabb ellenszenvet érzi". Cikkeiben visszavisszatérően hangsúlyozta: a magyar megérdemli a bizalmat, mert tudja, hogy „létele az ausztriai ház dicsőségéhez van csatolva". Kossuth a maga fejtegetéseiben lehetőleg kerülte a dinasztia, a birodalom és a kormány összemosását, bár törekvését nemegyszer keresztülhúzta a cenzúra. Kiállt a dinasztia és a magyar nemzet érdekközössége mellett, Ausztria és Magyarország viszonylatában egymásrautaltságról és szövetkezésről beszélt, a kormánnyal kapcsolatban viszont csak a bizalmat emlegette, amelynek a birodalom vezetésében fel kellene ébrednie Magyarország és a magyar ellenzék iránt. E különbségtételnek elvi jelentősége volt, és megfelelt az oppozíció általános felfogásának: az osztrák-magyar társulás fenntartásának igénye nem párosult az adott birodalmi kormány feltétel nélküli vagy bármely birodalmi kormány automatikus követésének szándékával. Ám egyidejűleg azt is bizonygatni próbálta az oppozíció a birodalmi vezetésnek, hogy Magyarország, illetőleg a magyar nemzet a monarchia mellőzhetetlen pillére; nélküle, fejlesztése nélkül a birodalom és az örökös tartományok előtt sem áll fényes jövő, hiszen — amint Gorove, ha túlozva is, megfogalmazta - a német hatalom erejét „nagy részben a magyar képezi". Következésképpen minden, ami Magyarországot erősíti és gazdagítja, kiszámíthatatlanul fontos az összbirodalom egészére. A nemzet hangoztatták a liberálisok - nem szándékozik Magyarország gyarapítandó erejének „a közönséges frigy érdekeivel ellenséges irányt adni", a birodalmi államférfiaknak viszont be kellene látniuk, hogy Magyarország erősödése „az egyetemi monarchia jelentőségét" emeli, ezért kellene előmozdítaniuk annak fejlődését, mégpedig nem csupán „a törvénytelenségektől tartózkodással", hanem „valódi tettleges" fellépéssel és „minden, javításra alkalmas mód" kipróbálásának megengedésével. De sem a birodalmi, sem a magyar kormány - ahogy ezt az ellenzék tekintélyei: Deák, Kossuth, Ráday, Szentkirályi egymás közt megállapították - egyelőre semmi határozott szellemben nem ismertette meg magát: néha azt mutatta, mintha akarna valamit, máskor meg szabadjára hagyta a dolgokat; így alapelveiről bizonyosat tulajdonképpen nem tudhatott az ország, és főleg nem tudhatott arról, hogy már megszületett - és csak kivitelezésre vár - a politikailag és gazdaságilag egységes „összbirodalom" koncepciója. A monarchia felső vezetése általában kételkedett az oppozíció őszinteségében, Kolowraték csoportja pedig abban is, hogy az ellenzék nem az osztrák-magyar kapcsolatok felbontására és ezzel a birodalom szétbomlasztására tör. Gyanakvását ébren tartották az itt is, ott is észlelt, Kossuthék állításaival ellentétes megnyilatkozások, továbbá a konzerva-