Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Az ellenzék számos tagjában mocorgott e gondolat, sőt némely csoportjai komolyan kacérkodtak vele. Tőle indíttatva hangozhattak el hivatalos helyeken is olyan kijelentések, mint Csiky Sándoré 1843 elején a hevesi kongregáción, hogy minden alapelv, még a Pragmática Sanctio is tárgyalható, sőt „kérdésessé tehető", vagy hogy ideje sutba dobni azt az avult, ártalmas, de legalábbis használhatatlan elvet, amely szerint a fejedelem minden közhatalom és közjog forrása. Az ilyen állásfoglalásokban valójában az ellenzék tekintélyei sem láttak semmi törvényellenest, hiszen Deák is így okoskodott - a Pragmática Sanctio kétoldalú egyezség a nemzet és az uralkodó között, a felek kölcsönös hozzájárulásával tehát változtatható, sőt felbontható. Módosítható például úgy - e gondolat 1842 elején jelentős visszhangra talált-, hogy Magyarország kormányzását a dinasztia egyik ága vegye át és költözzék az országba; hiszen annak idején a nemzet feltételül szabta, hogy az uralkodó legalább részlegesen az ő körében lakjék. Deák, Pulszky, Klauzál Gábor egyaránt abban látták Magyarország függő helyzetének, ebből következő gazdasági elmaradottságának alapokát, hogy az uralkodóház - Bécsben székelve - nem ismerhette meg a nemzet igényeit, nem válhatott magyarrá, ezért adta egyetértését a birodalmi kormány Magyarországot károsító politikájához. A liberálisok tekintélyei általában úgy vélték, hogy valamely nemzeti közösség számára elméletileg a tökéletes önállóság a legideálisabb állapot, ha az megvalósítható és fenntartható, a nemzeti közösség kifejlődése és naggyá tétele pedig maximálisan általa biztosítható. A körülményekkel számot vetve azonban mindig arra a kényszerű következtetésre jutottak, hogy egyrészt irreális célkitűzés lenne Magyarország elszakadását tervezni a Habsburgok birodalmától, másrészt, még ha átmenetileg sikerülne is, végkimenetelében a nemzet valójában nem nyerne, hanem saját felemelkedésének útját vágná be és jelentéktelenné silányítaná magát vele. Hiszen a szegény, eszköztelen és ráadásul ellenséges osztályoktól környezett magyar nemesség öngyilkoló lépést tenne, ha a függetlenség ábrándjától hajtva tengelyt akasztana a monarchia katonai és gazdasági potenciáljával. Ugyanakkor a szláv tengerben, szlávok és németek ütközőpontján a magyar nemzet egymagában, segítség nélkül vagy nem is őrizhetné meg önállóságát és országa területének egészét, vagy csak oly kicsi körben és 4 annyira korlátozottan, hogy függetlenségének csupán árnyéka maradna, gazdaságilag és politikai súly tekintetében pedig a hanyatlás és vergődés jutna osztályrészül neki. Magyarországnak a birodalmi kapcsolattal szakító önálló országgá alakulása tehát - Klauzál, Deák, Pulszky és sok más közös véleménye ez - csak egyetlen esetben lehetne a magyar nemzet számára kívánatos: ha váratlanul oly fordulat állna be az európai viszonyokban, hogy az új hatalmi elrendeződés saját érdekében tartaná szükségesnek független Magyarországként látni a monarchia keleti felét. Mivel azonban ennek esélye szinte a nullával egyenlő, Magyarországnak nincs, de ön-