Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

abszolutista kísérletek vagy legalább a birodalomnak csak nyugati felére előnyös törekvések fenyegethették általa a nemzetet. Mert e kormányt alapvetően két ismérv jellemezte. Először: olyan birodalom egészét irányította, amelynek két összetevő részét homlokegyenest ellenkező elvek alapján kellett volna igazgatni. Magyarország alkotmányos országnak számított, még ha alkotmányossága csupán nemesi keretekre szűkült is, pontosabban: rendi jellegű volt. A családi örökség címén bírt örökös tartományok viszont az uralkodó, illetőleg kormánya abszolút hatalmának voltak alávetve. A magyar liberálisok pontosan látták - és véleményükből nem is csináltak titkot -, hogy egyazon kormánynak nem lehet két lelke, azaz nem irányíthat az egyik országban alkotmányosan, a másikban pedig abszolutista módon; e kettősség mellett még akkor se kormányozhatna jól, ha idegen tagjai mind barátai lennének Magyarországnak, hiszen tűz és víz sohasem egyesíthetők. Mivel pedig szó sincs rokonszenvükről, e kormány részéről Magyarország örökké ki van téve az abszolutizmus veszélyének. E veszélyt csak növeli a kormány szerkezete: kollegiális testület, amelynek tagjai a legcsekélyebb mértékben sem felelősek állásfoglalásaikért, nem vonhatók kérdőre lépéseikért, ragaszkodhatnak nézeteikhez, illetőleg azok érvényesítéséhez akkor is, ha a birodalmi kancellár előterjesztésére és természetesen annak megfelelően már határozott az uralkodó. A kormányzat e formájából szükségszerűen következik, hogy egyrészt intézkedéseiben sok a véletlen elem, másrészt - mivel nem kell a felelősségtől tartania - könnyen hoz a magyar nemzet érdekeivel ellentétes határozatokat, és azután még ő panaszkodik ellenszegülésről, ha nem hajtják végre azokat. A liberálisoknak sok fejtörést okozott az adott jellegű és szerkezetű birodalmi vezetés, amelynek meghatározó befolyása Magyarország és Ausztria társulásának folyományaként terjedt ki Magyarországra, és amelyet a továbbfejlődés legfőbb politikai akadályának tekintettek. Annál inkább, mert a magyar kormányszerveknek mind jellege, mind szerkezete az övéhez igazodott: ugyancsak kollegiális felépítésűek voltak, és tagjaik legfeljebb az uralkodónak tartoztak elszámolással. Élükre és kebelükbe nem a politikai jogokkal rendelkezők többségének akarata, hanem az uralkodó, azaz valójában a Staatskonferenz és Metternich közös döntése alapján kerültek a kiválasztottak. A választásnál csak olyanok jöhettek számításba, akikről legalábbis feltételezhető volt, hogy alapjaiban nem keresztezik a birodalmi kormány mindenkori elképzeléseit. így a magyar főtisztségek viselői részben maguk is alakították a birodalmi vezetés lényegében konzervatív és abszolutista tendenciákkal átszőtt politikáját, részben pedig rendszerint rábólintottak annak intencióira, és különösebb kritika, de főleg vita nélkül végrehajtották azt, amit Bécs kívánatosnak véleményezett. Az ellenzékiek nem indokolatlanul jutottak egyetértésre abban, hogy a tulajdonképpeni magyar kormány: a Helytartótanács a világnak szinte a legcsekélyebb jogkörű központi hatósága.