Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

egymás karrierjét. De ezt csak egyesek tehetik, ezért kecsegtetőbb volna számukra, ha nemzetként parancsolhatnának. így nincs okuk a tőlük valójában nem szeretett birodalom érdekében erélyt kifejteni. Nem fognak ugyan árulókként fellépni Ausztria ellen, de nyugodtan várják az események bekövetkezését, amely „nékik veszélyt hozó nem lehet, sőt fényesebb jövendőjüknek vetheti meg talpkövét". A csehek csak egy osztrákorosz háború következményeként válhatnak önállókká és hatalmas nemzetté; miért dolgozzanak hát e háború ellen? Akik közülük saját nemzetük felvirágzását óhajtják mindenekelőtt, azoknak nem érdekük félni attól, ami Magyarország önállóságára „halálthozó" lehet, azaz nincs okuk ragaszkodni a birodalom fennmaradásához; ezért nem is fogják erejüket megfeszíteni, hogy a szláv és illír mozgalmakat, még ha cári ösztönzés következményei is, elnyomhassák, vagy meggátolhassák. Deák - és sokan mások meggyőzőnek vélték álláspontját - Ausztria látszólagos közömbösségét a cári külpolitikával szemben, mivel nem ismerte a két reakciós hatalom közt létező paktumot, részben a birodalmi vezetés gyengeségének, részben a vezetésben komoly szerepet játszó cseh politikusok számító várakozásának terhére írta, és szakadatlan hangoztatta azt a véleményét, hogy a monarchia jelenét a cári fegyverektől, jövőjét viszont saját szlávjaitól kell félteni, ö is, a többi reformer is egyetértett abban, hogy a vész megelőzése végett egyrészt ki kell mozdítani passzivitásából Ausztriát, másrészt mindent meg kell tenni Magyarország és a magyar nemzet erősítése érdekében. Deák arra is figyelmeztette társait, hogy torokszorító aggodalmaikat lehetőleg rejtsék véka alá, mert taktikátlan dolog a pánikkeltés, sőt tanácsosabb úgy viselkedni, mintha a nemzet feltétlen bíznék saját erejében. A liberáüsok többsége azonban Deáknak ezt az intését nem fogadta meg: az aggodalom győzött bennük a taktikai meggondolások felett. A szerbiai eseményeket követő megyegyűlések legtöbbjén viharos kitörések közepette ültették vádlottak padjára a kormányt, amiért közönyösen tűri, hogy a dunai tartományokban gáttalanul érvényesüljön a cári befolyás, Magyarországon pedig a pánszlávok háborítatlan űzzék szláv monarchiáról álmodó üzelmeiket. Követelték, hogy a kormány lépjen Szerbiában közbe; fékezze meg a cárizmus pártfogásával folyó pánszláv propagandát; diplomáciailag kezdeményezze Lengyelországnak - mint Európa elő bástyájának - feltámasztását; tegyen lépéseket a hajdan magyar al-dunai tartományok nak, valamint Galícia- és Lodomériának, amelyeket Mária Terézia magyar királyként szerzett, Magyarországhoz csatolására; az uralkodó pedig adjon a nemzetnek számot, hogy milyen óvintézkedéseket tervez a cárizmus megfékezésére. A konzervatívok eltúlzottnak minősítették a liberálisok aggodalmát; hivatkoztak arra, hogy nem politikus dolog a királyt kötelességére figyelmeztetni; és feleslegesnek ítéltek minden akciót. A megyék többsége