Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

kormány „szíves egyetértésével". A Hírlap, mivel alaposan gyomlálta a cenzor tolla, a cárizmusról legtöbbször csupán körülírt formában beszélhetett. Azt pedig „soha semmi szín alatt" sem engedte kinyomtatni a cenzúra, hogy „a szláv mozgalmak pártolói a hon, a kormány s uralkodóház ellenségei"; helyette Kossuthéknak — amint ő maga panaszolta mindig a ködösen hangzó „legszentebb érdekek"-et kellett írniuk. Annyira megcsonkította a cenzúra Wesselényi Szózatának a Hírlapba szánt részét is, hogy Kossuth jórészt csak a teendőkről szóló fejezetet publikálhatta belőle, és azt sem a szerző neve alatt. A cenzúra előzőleg — noha Kossuth a szövegben számos kifejezést módosított — kétszer is visszadobta azzal az indokolással, hogy „az orosz hatalmat igen világosan vádolja propagandával", és a cári diplomáciának újabb tiltakozásra szolgáltatna okot. Mivel a liberálisok előtt rejtve maradt annak a kíméletnek a valódi oka, amelyet a cárizmus iránt a kormányzat tanúsított, nem értették, hogy Ausztria miért marad a balkáni fejleményeknek passzív szemlélője, majd miért támogatja a portánál Oroszország igényeit. Sokan hitelt adtak annak a mendemondának, hogy Metternichet megvesztegette a cári diplomácia. Deák másban találta meg a rejtély kulcsát, és véleményében volt is az igazságnak némi töredéke. Deák elhibázottnak minősítette az utóbbi másfél évtized metternichi külpolitikáját, amely mellett Ausztria egyre veszített befolyásából: keleten a cári hatalom súlya nőtt meg, nyugaton pedig a németek érzelmeit mindinkább Poroszország kapcsolta magához. Deák feltételezte, hogy a megrendült egészségű kancellár mindezt csak azért nézte el, mert Ausztria gyenge, illetőleg gyáva volt az erélyes fellépésre, az osztrák komrány többi „silány középszerűsége" viszont a titkos diplomáciához elegendő ésszel nem rendelkezett. Különösen rosszallta Deák, hogy Bécsben a szláv mozgalmakat a kelleténél kevesebb figyelemre méltatták, holott a birodalom népeinek konglomerátumát csak az uralkodó személyének közössége tartja össze, és éppen ezért a monarchia egészére vészt hozó bajt addig kellene elfojtani, amíg nem nő a birodalom vezetőinek fejére. Csakhogy Deák megítélése szerint egyrészt egy sincs a vezetők közt, aki felismerné és tenni tudná, amit idő és körülmények parancsolnak: Lajos főherceg határozatlan, József nádor öreg és mindig is a középút keresésének mestere volt, Károly és János főhercegek nem konyítanak a közdolgokhoz, Ferenc Károly főherceg gyenge és a hatalmi féltékenykedés miatt nincs is befolyása, Rajnert pedig az olasz dolgok kötik le. Másrészt a főhatalom gyakorlói jórészt csehek, vagy a csehekkel tartanak, nekik pedig nem különösebben érdekük, hogy a monarchia fennmaradásáért erőt és értéket áldozzanak. A monarchia romjain felépülő szláv államban vagy államszövetségben számuk, műveltségük ésvagyonosságuk miatt a cseheké lenne a vezető szerep. Igaz, a monarchia államvezetésében is övék a legnagyobb befolyás, ahol is kölcsönösen elősegítik