Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

Egyébként a cári diplomácia - noha propagandáját a liberálisok képzelete nagyította fel, páratlan ügyességgel dolgozott. A török birodalom görögkeleti - köztük szláv - alattvalói mellett mint vallásuk protektora nyíltan kiállt, a monarchia szlávjainak védelmében azonban hivatalosan, politikai téren soha nem lépett fel. Ugyanakkor egyházi könyvekhez segítette őket: vezetőiknek a cári közegekhez nyújtott, támogatáskérő leveleit megértően vette tudomásul: hagyta azt is, hogy az orosz lapokban időnként „pánszláv" szellemet sugalló, közvetve tehát a monarchia szlávjait is bátorító megnyilatkozások lássanak napvilágot. Ilyen volt egyebek közt Nadasdin akadémikusé, aki egyenesen oroszoknak nevezte a monarchia szlávjait, és üdvözölte a magyarországi ukránokat, mert „négy évszázados elszakítás ellenére" megőrizték nemzetiségüket. A cári politika óvakodott attól, hogy hivatalos szinten helyeslően foglaljon állást a magyarországi szlávok nemzeti törekvései mellett, de attól is, hogy országvilág előtt elhatárolja magát tőlük. Ez utóbbit a hazai szlávság vezetői egyértelműen a hatalmas testvér jóindulatának könyvelték el, a cári politika pedig megelégedéssel nyugtázta, hogy terjed az orosz-barát szimpátia a monarchia szlávjai közt, hiszen ez adott esetben ütőkártyát jelenthetne számára. A birodalom felső vezetése mindenekelőtt azért kezelte „megértéssel" a hazai nemzetiségek antimagyarizmusát, mert ellensúlynak tekintette az „összbirodalmi" koncepció valóraváltásának fő akadályát képező magyar liberalizmussal szemben. A cári diplomácia külpolitikai tevékenységét illetően nem volt ugyan mentes minden gyanakvástól, de bizalmatlanságát háttérbe szorította az, hogy a két hatalmat a haladó mozgalmak ellenzésének, illetőleg elfojtásának közös igénye, a legitimitás védelmének, a lengyelországi osztozkodás által teremtett status quo fenntartásának közös szándéka fűzte egymáshoz. A Habsburg-kormányzat számára mindennél fontosabb volt, hogy a reakció és ellenforradalmiság védelmében a Romanovok Oroszországa tökéletes összhangban álljon vele. E tekintetben mindkét fél szigorúan tartotta magát az 1833-ban a legnagyobb titokban megkötött münchengrátzi egyezményhez, amely a Szentszövetség felújításával új pecsétet ütött haladásellenes szövetségükre. Együttműködésük odáig terjedt, hogy Metternich a cár mindenkori bécsi nagykövetét nemcsak a monarchia belviszonyairól, főleg a magyarországi reformmozgalomról tájékoztatta rendszeresen, de időnként a liberalizmussal szemben alkalmazandó taktikáról is véleményt kért tőle. Közösen fogták azt a fecskendőt, amelyet Metternich - saját szavaival - a magyar rebellió ellen tartott állandóan készenlétben. Mindezt a magyar liberálisok legfeljebb sejthették, de nem volt róla biztos tudomásuk, ök csupán azt tapasztalták, hogy Bécs „borzad" a cári hatalmat nemcsak megbántani, de említeni is, és hogy az orosz követség azonnal reklamál Bécsben, ha a magyar sajtó oly szót ejt, amelyre ráfoghatja: nincs harmóniában a két