Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

országok egyikét, amelyek vagy államszövetségre lépnének egymással, vagy önállóan élnék saját életüket, Cseh- és Morvaország, Galícia, Lodoméria és az észak-magyarországi szlovák területek alkotnák. Másikát pedig Karintia, Krajna, Dalmácia, a tengermellék, Horvátország, a határőrvidék, továbbá Magyarország déli szerblakta vidékeinek egyesítése alakítaná ki. E két állam önálló formában oly szilárd lenne, hogy Európa nagyobb kezességet látna bennük önmaga biztonsága szempontjából, mint a gyengének bizonyult monarchiában. És mi vár ebben az esetben a magyarságra, a magyar etnikum által lakott területekre? Kísérteties Deák jövendölése: „Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállásukra s nemzetiségükre nézve; de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésük nem olyan, hogy ez által más nemzetek simpathiáját bírnák"; éppen ezért „a már eddig elszórt magyarok sorsának tekintete Európát éppen nem gátolná politikai számolásában; úgy bánnának velünk, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, ahova mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák". Deák ösztöne ráérzett, hogy a cárizmusba kapaszkodó pánszlávizmus, illetőleg a pánszláv ideológia alatt bontakozó szláv nemzeti mozgalmak nem a történeti Magyarország cári gyarmatosítására, hanem a monarchia széthullására, területén új államok keletkezésére vezethetnek, mindez pedig Magyarország politikai létének megsemmisülését, de legalábbis jelentéktelenné silányulását idézheti elő. A nemzethaiálnak, amelynek rémképével a liberálisok viaskodtak, és amelyet elkerülni akartak, módosított víziója volt ez. E felfogás, amelyet magáévá tett a liberálisok törzskara is, Deák csendes, ám szívós mindennapi agitációja nyomán hódított a reformnemesség körében fokozatosan teret. De a Magyarországot fenyegető veszedelmek fókuszát a deáki koncepció is a cárizmusban látta, ezért a liberalizmus változatlanul főellenségnek tekintette azt. A konzervatívokat is nyugtalanította Oroszország növekvő hatalma, de bíztak a birodalmi kormány bölcsességében, amely meg tudja ítélni, hogy mikor kell erélyesen szembeszegülni a cári terjeszkedéssel. A szerbiai eseményeket, bár a cári diplomácia mesterkedésének tulajdonították azokat, nem tekintették akkora horderejűeknek, hogy megérjenek egy osztrák-orosz konfliktust. Szerintük a keletkezett bonyodalom diplomáciai úton könnyedén elsimítható, annál inkább, mert a szultán törvényesen járt el, amikor jóváhagyta Mihály detronizálását. A liberálisok viszont Mihály megdöntésében a törvényességnek oly megsértését látták, amelyet - mivel az európai egyensúlyra káros kihatású lehet - Ausztriának nem lett volna szabad ölbetett kézzel néznie. Valójában az események elindításában semmi olyan cári machináció nem játszott szerepet, amely Ausztriát bármilyen ellenlépésre indíthatta, főleg pedig feljogosíthatta volna.