Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

sziklaszilárd meggyőződését, hogy „a Monarchiát veszély, Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti". Szerinte az illír és pánszláv mozgalmak nem önmagukban aggasztóak: ezek „csak kórjelek, előpostái az öszvevonuló zivatarnak s bizonyságai annak, hogy a nemzettest szilárdul meg nem áll a veszélyben, mert semmi öszve nem tartja". Igazán vészessé a mögöttük álló, az őket talán tudtuk nélkül kormányzó cárizmus teszi, amely a monarchia szlávlakta területeire szövi hálóját, és az országot nem a Kárpátok felől, hanem délről fenyegeti. Ott gyülekeznek és szerveződnek hatalmas hurokká az orosz erők Magyarország ellen, és mihelyst megindulnak, állhatatos szövetségesekre találnak a déü szlávokban, főleg pedig a határőrvidék hozzájuk csatlakozó lakóiban. Mielőtt még Ausztria felocsúdhatna és gondoskodhatna védelme megszervezéséről, vagy diplomáciai lépéseket foganatosíthatna, a délszlávokkal megerősített cári sereg néhány katonai csapással magyar földön nyomja el Magyarországot és dinasztiáját, és e haditénnyel kész helyzet elé állítja Európa hatalmait. Mert parányi a valószínűsége annak, hogy Európa fegyvert ragad Ausztria védelmére Oroszország ellen. Alkotmányos népeknél, ahol a hadbalépés nem pusztán a kormánytól függ, az államok eladósodásának korában nem éppen egyszerű a háború vállalása. Ráadásul a sokszorosan visszautasított és megsértett Franciaországtól, a kereskedő Angliától, a megosztottsága miatt gyenge Németországtól nem is várható gyors lépés és energikus cselekvés. Mivel pedig Ausztria nem számíthat szláv katonáira, az orosz haderő néhány ütközettel végét vetheti az osztrák birodalomnak. Európa viszont nem érezné szükségét, hogy helyreállítsa azt a monarchiát, amely gyors összeroskadásával megmutatta, hogy nem nyújt számára biztosítékot „észak óriása ellen". Mi lesz hát egy - elkerülhetetlen - orosz háború következménye, amely a Habsburg-birodalmat semmivé teszi, vagy megrendíti? E ponton Deák véleménye eltért azon liberálisokétól, akik attól rettegtek, hogy a cár a monarchiát bekebelezi, illetőleg gyarmatává változtatja. Deák szerint nem ettől kell félni. Ilyen megoldás orosz részről is ésszerűtlen lépés volna: a nagy távolság miatt, de meg azért is, mert az északi szlávok a műveltségnek magasabb fokán állanak, a tegnapi birodalom valamennyi szláyját a cár hosszabb ideig csak fegyverrel tarthatná féken. De azt, hogy a cár provinciává süllyessze a Habsburgok tegnapi birodalmát, nem nézné el az angol és francia sem; akkor valóban fegyverhez nyúlna, mert egyikük sem szeret „hatalmas és erőszakos szomszédot". Végül: a birodalmi szlávok, noha egy részük most a cárba veti reményét, vagy legalábbis vele kacérkodik, valójában nem óhajtanak orosz uralmat maguk felett. Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a monarchia megdőltére Európa közbejöttével oly béke tenne pontot, amely Ausztria—Magyarország szláv tartományaiból vagy egyetlen államot, vagy két részből összetett szövetséges hatalmat, vagy pedig két külön szláv országot hozna létre. A két utóbbi esetben azon