Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

frissen született dala. A liberálisok a szlávokat a cárizmusról annak bírálatával kísérelték meg leválasztani, de semmi vagy ellenkező hatást értek el vele. Éppen javában tárgyalták a kongregációk a turopoljei körlevelet, amikor újabb esemény híre hozta izgalomba az országot, ezúttal még a konzervatívok jelentős hányadát is. Wusic, a szerb fejedelemség volt miniszterelnöke, 1842 nyarának végén megdöntötte Obrenovic Mihály fejedelem uralmát, aki eredetileg a szultán óhajából került Szerbia trónjára. Mihály előbb a határőrvidékre, majd Pestre menekült; Wuáic a népet a szultán hűségére szólította fel, hangsúlyozva, hogy a puccs voltaképpen nem is Mihály, hanem az őt befolyásuk alatt tartó méltatlan tanácsosok ellen irányult. Szeptember 14-én Karagiorgevic Sándort választották Szerbia hercegévé, a szultán pedig megerősítésével áldását adta a választásra. A palotaforradalom valójában a török kormányzat szája íze szerint történt, mert számára is egyre terhesebbé vált Mihály korrupt, a nép elégedetlenségét tápláló hatalma. A cárt viszont ingerelte, hogy az eseményekről csak utólag kellett értesülnie. A fejedelemváltásnak nem volt oroszellenes éle, de a cári diplomácia, mivel kihagyták annak előkészítéséből, nem alap nélkül értékelte úgy, hogy Törökország a szerb kérdés egyoldalú intézésével az ő balkáni befolyását csorbította. Ezért a portától Mihály visszahelyezését követelte, és igényét isztambuli ügyvivője útján Ausztria is támogatta. Mivel azonban Anglia nem pártolta e követelést, Franciaország pedig - noha intenzív propagandát folytatott a Balkánon megjátszotta a semlegest, a diplomáciai huzavona első szakasza kompromisszumot hozott: a cár és a szultán 1843 tavaszán megegyeztek, hogy az Obrenovic-dinasztia többé nem uralkodhat Szerbia felett. Oroszország azonban nem érte be ennyivel: új fejedelem választása végett ultimátumot intézett a portához. Erre Sándor, bár a nép mellette állt, lemondott; 1843. június végén azonban, miután a szultán megbízottja közölte, hogy Obrenovié-házi fejedelem nem jöhet szóba, a szerbek ismét csak Sándort emelték a trónra. Most már a cár sem feszíthette tovább a húrt: miután a szultán 1843 őszén Sándort megerősítette tisztségében, Oroszország is elismerte őt fejedelemnek, Miklós cár pedig mint Szerbia védura, 1844 tavaszán a „fenség" címet adományozta neki. A cári diplomácia tényleg alaposan beavatkozott a szerbiai eseményekbe, de nem olyan formában, ahogy a magyar közvélemény elképzelte. Mert arról, hogy a történtek nincsenek a cári hatalom ínyére, csak 1843 végén szereztek Magyarországon tudomást. Az erre vonatkozó hírek hitelét azonban még egy ideig rontotta az a körülmény, hogy a román Havasalföldön 1842 őszén ugyancsak detronizálták Ghica herceget, aki előzőleg magára vonta Oroszország gyanakvását, és helyette a cári diplomácia bizalmát élvező Bibescut ültették a fejedelmi trónra. Mind a