Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

menyek után egyik vezércikkének címével kiadta a jelszót: Virrasszunk! Hírlapjában a cenzúra ellenére is sikerült munkatársainak néhány olyan értekezést lehoznia, amelyek a cárizmus lényegét fejtegették, és mind a hazai közvéleményt, mind Európát, sőt az északi szlávokat is arról kívánták meggyőzni, hogy a szlávizmus vagy pánszlávizmus szelleme azonos a cárizmussal, ezért haladásellenes. E cikkek szembeállították egymással a liberalizmust és a cárizmust: az előbbi mindenkinek szabadságot és alkotmányt óhajt, öntudatra ébreszt nemzeteket, cselekvésre vonz polgárokat, és szabad versenyt enged mindenkinek; az utóbbi, mivel a cár akaratát isten parancsának tartja, mindenkit személyileg is rabszolgává tesz, és nem tűr semmiféle nemzeti öntudatot. Valójában a szlávoknak sem igazi barátja: csak ott játssza a protektor szerepét, ahol hódító szándékai kívánják ezt; mind saját népét, mind Lengyelországot kegyetlen elnyomás alatt tartja; a lengyel emigráció, amely ismeri a kancsukát, szemben is áll mind az északi hatalommal, mind az egyetemes szláv birodalom eszméjével, mert meggyőződése, hogy a cár égisze alatt se lengyel, se más szláv nem nyerne vele. Az Adria és a Fekete-tenger közt viszont oly népek élnek, amelyeket nyelvükön kívül vallásuk is Oroszországhoz köt, és amelyek a cár segítségével remélik lerázni magukról a török igát. Ók hírből sem ismerik a lengyel köznép sorsát és Szibériát. Rokonszenveznek Oroszországgal, amelynek befolyása a keresztény török tartományokban szerződésekkel és fegyverekkel nyert protektorátusa révén oly nagy rájuk, hogy e szlávok európai zavar esetén a cár oldalán minden bizonnyal „a civilizáció" ellen fordulnának. Éppen ezért Európának, a civilizációnak, sőt a „nyugati" szlávoknak is érdeke, hogy a Dunánál olyan - magyar nemzetiségre alapozott - ellenerő támadjon, amely a cárizmussal szemben Európa védfala, a török birodalomban pedig a műveltség terjesztője lehet. A civilizáció érdeke Magyarország erősödését kívánja, a cári pánszláv propaganda viszont éppen ezt akadályozza, ezért Magyarországon a szláv szellem fejlődése se egyházon belül, se egyházon kívül nem tűrhető el. A pánszláv elképzeléseknek - ezt már korábban Gorove is hangoztatta - csak akkor lehetne jogalapjuk és indokoltságuk, ha a magyar nemzet visszatérne a népzsarolás középkori elveihez, Oroszország viszont egyrészt „demokratikus zászlót" tűzne ki, másrészt visszaadná Lengyelország szabadságát. Ez azonban elképzelhetetlen, mert homlokegyenest ellenkezik a cárizmus eszméjével. Az pedig, aki nagyszláv államról álmodik, a liberálisok szerint szándéka ellenére is a cárizmus járszalagjára kerül. A magyar reformerek valóban számos jelenségből következtethettek rá, hogy a hazai szlávok reményeket fűznek a cári Oroszországhoz, amely fokozódó népszerűségre tett szert közöttük. Horvát költemények dél illírjének és észak szlávjainak ölelkezését dicsőítették; a pesti szerbek nyilvános helyeken úgy éltették Oroszország uralkodóját, mint saját cárjukat; „észak segít nekünk" - hirdette a bizakodást a szlovákok egyik