Habsburg Ottó és öröksége (Budapest, 2012)
Bevezető
18 BEVEZETŐ Habsburg Ottó 1989. június 24-én kelt, a belgiumi magyar nagykövetnek szóló levelében aziránt érdeklődött, hogy 1949-ben valóban nem fosztották-e meg állampolgárságától, és még mindig magyar állampolgár-e? (117.) A Külügyminisztérium Konzuli Főosztálya szerint Habsburg Ottó az 1939. évi XIII. törvénycikk alapján távolléte miatt elveszítette magyar állampolgárságát, de a külügyminisztériumi értekezlet határozatában magyar állampolgárnak kívánta tekinteni, mivel „politikai érdekeink fűződnek ahhoz, hogy nevezettet magyar állampolgárnak tekintsük".29 El is készítették az ennek megfelelő leveleket, dokumentumokat. Ekkorra a belügyminisztériumi álláspont is némileg felpuhult, de az állampolgárság jogfolytonosságát nem fogadták el, csupán az ún. visszahonosítás felfogásáig jutottak el 1989 végére, 1990 elejére. Ez a visszahonosítás azonban Habsburg Ottó német állampolgárságánál okozhatott problémát. 1989. július 17-én az Országos Rendőr-főkapitányság Rendészeti Osztálya még „Habsburg Ottó magyar állampolgárságának elvesztését tanúsító" bizonyítványt adott ki, ami csak törvénycikkekre való utalásokat jelentett. Az Igazságügy Minisztérium a mai szemmel a leglogikusabb politikai döntés mellett állt ki, vagyis „az Elnöki Tanács saját körben deklarálhatná, hogy Habsburg Ottót magyar állampolgárnak tekintjük". (Erről egyébként Kovács László államtitkár leveleként a Külügyminisztériumban el is készült egy tervezet a „Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa" részére, 1989. szeptember 22-ei keltezéssel.) Ezt a felfogást erősítette, hogy „egyes pártok" Habsburg Ottót kívánták jelölni a köztársasági elnöki tisztségre, ezért javasolták, hogy Horn Gyula külügyminiszter a kormány kabinetülésén vesse fel a kérdést. (118.) A Multilaterális Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya úgy vélte, hogy a magyar állampolgársággal kapcsolatos kérdések eldöntésére a Külügyminisztérium forduljon a Belügyminisztériumhoz. (120.) A külügy átiratára 1989. december 8-án reagálva, a BM Rendészeti Osztálya, illetőleg Nagy Károly csoportfőnök-helyettes igyekezett megkerülni a választ, s még azt is vitatta, hogy Habsburg Ottó írásban érdeklődött-e állampolgársága felől, valamint hogy hivatalos volt-e a kérelem. Csak e kérdések tisztázása után voltak hajlandók „az ügyben érdemben eljárni". (121.) A külügy úgy vélte, hogy az 1989 júliusa óta eltelt hosszú idő nem teszi lehetővé adminisztratív kérdések felvetését, megkerülve ezzel a válaszadást. (122.) Ismét csak teltek a hónapok, s nem született döntés. Eközben Habsburg Ottó ügyvédje útján állampolgársági igazolási kérelmet nyújtott be a BM Állampolgársági Alosztályához, amelyben azt hangsúlyozta, hogy édesapja magyar állampolgár volt, így gyermekként az ő állampolgárságát követte. (123.) A külügy 1990. március 28-án javasolta a Belügyminisztériumnak, hogy Habsburg Ottó kérelmére részletesen indokolt választ adjon. A feljegyzés szerzője sugallta az általa elvárható választ, ezért hangsúlyozta, hogy Habsburg Ottót soha nem fosztották meg magyar állampolgárságától, illetve, hogy az NSZK vonatkozó jogszabályai miatt nem kíván visszahonosítási kérelmet benyújtani. (124.) A BM azonban nem változtatott álláspontján, Nagy Károly - ekkor már igazgatásrendészeti csoportfőnök - továbbra is csak Habsburg Ottó magyar állampolgárságának az elvesztését tudta elfogadni, és ezért állampolgárságának visszaszerzésében készek voltak kezdeményezni a szükséges eljárást. Nagy Károlynak személyesen kellett volna Habsburg Ottót tájékoztatnia, aki az Európa Parlament Magyarországgal foglalkozó bizottsága elnökeként 1990. május 2-án részt vett az új országgyűlés alakuló ülésén. Mivel erre Habsburg Ottó elfoglaltsága miatt nem került sor, ezért a tájékoztatást a brüsszeli nagy- követség útján adták meg. (125.) 29 Egységes vélemény természetesen a Külügyminisztériumon belül sem volt, hiszen a Nemzetközi Jogi Főosztály - egyetértve a BM álláspontjával - csak a visszahonosítást tartotta megfelelőnek Habsburg Ottó állam- polgárságának a megoldására. (119.)
