Habsburg Ottó és öröksége (Budapest, 2012)

Bevezető

17

Ellenségből barát. Habsburg Ottó és a magyar hatóságok

»------------------------------------------------------------------------------------------a -------------------------------------------------------------------------------------------*

mentes beutazást" kaptak. A külügy emellett azt javasolta, hogy a Parlament egyik vezetője találkozzon Habsburg Ottóval. (95.) A dolog érdekessége, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. június 28-án arról kapott tájékoztatást, hogy Habsburg Ottó édesanyja, Zita királyné magánemberként Magyarországra látogat.28 A források alapján nem állapítható meg egyértelműen, de vélhetően közösen utaztak.

Habsburg Ottó első hivatalos magyarországi útjára egy Európa parlamenti küldöttség tagjaként 1989. február végén került sor, ami már tükrözte a hazai változásokat is. Személye óriási érdeklődést keltett, a sajtó képviselői is nagy számban keresték meg, ami főként nyugat-európai szocialista körökben felháborodást váltott ki. A küldöttség szociáldemokrata tagjai is rosszallták, hogy mekkora felhajtás volt körülötte. A sajtószabadság megjelenése, az emberek nyilvános érdeklődése ekkor még új volt Magyarországon, és elementáris erővel jelentkezett az, a jobb esetben elhallgatott, de inkább szidalmazott hajdani trónörökös iránt. A nyugati munkáspártok egyszerűen nem értették ezt, és a legitimizmus veszélyének újbóli feléledésétől tartottak. Az adott helyzetben a magyar külügy magyarázatra kényszerült saját politikai céljait illetően. (96-97.)

Azt, hogy az osztrák baloldal - a „Kaiserkultusz" turisztikai haszna ellenére - még ekkor sem tudta egyértelműen elfogadni a Habsburg családot, Zita császárné és királyné halála, valamint a temetési szertartás körüli bonyodalmak is jelezték. Zita királyné 1989. március 14-én hunyt el, amiről Habsburg Ottó azonnal táviratban értesítette Straub F. Brúnót, az Elnöki Tanács elnökét. (98.) A magyar államfő természetesen táviratban fejezte ki részvétét a családnak (100.), de arról, hogy a temetésen a magyar kormányt a nagykövet hivatalosan képviselhesse-e, nem tudtak dönteni. Nagy János nagykövet szeretett volna részt venni, már csak azért is, mert a csehszlovák és a lengyel nagykövet engedélyt kapott erre, és a magyar követség is megkapta a család meghívóját a temetési szertartásra. Végül az a döntés született, hogy a meghívásra a nagykövet magánemberként részvétét nyilváníthatta (101.), és a nagy- követség „a Magyar Népköztársaság bécsi nagykövetsége" szalagfelírással koszorút küldött a szertartásra.

Az április 1-jén tartott temetés császári pompájú volt, de az osztrák állam nem vett részt rajta, mivel a királyné nem mondott le trónigényéről. Állítólag egyszer kijelentette, hogy „egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától". A néppárti Alois Mock alkancellár ugyan megígérte a külügyminisztérium segítségét a méltó lebonyolításhoz, de ettől nemcsak a szocialista párt, hanem a Néppárt több képviselője is elhatárolta magát. A szocialista Franz Vranitzky kancellár pedig a temetés napjára elhagyta Bécset. (99.)

A magyar vezetés és Habsburg Ottó kapcsolatának következő lépcsőfoka már a kommunista időszak utáni periódusra utal. Habsburg Ottó 1989. július 27-én arról értesítette Szűrös Mátyást, az Országgyűlés elnökét, hogy az Európa Parlament külön delegációt létesített a magyar Országgyűléssel való kapcsolattartásra, melynek elnöke lett. (102.) Szűrös Mátyás majdnem egy hónap [!] múlva válaszolt táviratilag (103.). Ezt követően több levélváltás is történt, melynek során Szűrös Mátyás meghívta Habsburg Ottót és a 12 tagú EP bizottságot. (104-105) Többszörös időpont egyeztetési problémák miatt erre a látogatásra csak az új parlament alakuló ülése kapcsán, 1990. május elején került sor.

Az EP kapcsolatfelvétellel ismét felmerült dr. Habsburg Ottó állampolgárságának a kérdése, ekkor azonban már az érintett kérte magyar állampolgári jogainak az elismerését. Ismét előkerült Kovács Istvánnak, az Állam- és Jogtudományi Intézet igazgatóhelyettesének 1963-ban kifejtett, az állampolgárság meglétét alátámasztó felfogása, amit ekkor már a Külügyminisztérium meghatározó része magáénak vallott. (110.)

28 MNL OL M-KS 288. f. 5. cs. 1030. ő. e. 1988. június 28.