A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - V. - Sipos Péter: Jugoszlávia felosztása 1941-ben
840 SIPOS PETER nek megfelelően. Ezért legfeljebb csak végső tartalék gyanánt jöttek számításba, ahogy pl. Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártja. A német befolyás instrumentáriumának szerves részét alkották a több- százezer főnyi német népcsoportok. A kisebbségeket az SS kötelékébe tartozó Volksdeutsche Mittelstelle (Népi Német Közvetítő Szerv) irányította. A népcsoportok mozgástere 1938-1941 között ismételten bővült és - az államhatalom kényszerű toleranciája mellett - lehetővé vált számukra, hogy autonóm módon a nemzetiszocialista politikai élet formáit építsék ki, és mintegy „ötödik hadoszlop” gyanánt működjenek. Németország hatalmi helyzetével élve 1939-1940-ben arra törekedett, hogy távol tartson a délkelet-európai-balkáni térségtől minden háborús cselekményt, elejét vegye az államközi területi viták fegyveres összeütközésig történő eszkalálódásának. Ez ugyanis veszélyeztette mind a régió gazdasági erőforrásainak kihasználását, mind pedig felvonulási terepként való felhasználását a keleti háború esetén. Berlin eleve nem kívánta a területi status quo megbolygatását. Amennyiben pedig bizonyos változások egyes államok szomszédainak fenyegető, agresszív fellépése következtében elkerülhetetlennek bizonyulnak, akkor a módosulások szoros ellenőrzése alatt valósuljanak meg és politikai, katonai fel- sőbbségével biztosítsa a háborús konfliktus elkerülését. Ezt Hitler a szovjet-román, a magyar-román és a bolgár-román vitákban elérte. Nem sikerült azonban a Balkánon a békét időtállóan fenntartania és elképzelését éppen tengelypartnere, Benito Mussolini olasz diktátor hiúsította meg. Az olasz politika 1935-től, az etiópiai hódító háborútól mindinkább a német érdekek alárendeltjévé vált. Ugyanaz a Duce, aki 1934-ben az osztrák nácik puccskísérlete idején a Brenner hágón, az osztrák-olasz határon felvonultatott csapatokkal megakadályozta, hogy Hitler támogassa az ausztriai nemzetiszocialisták hatalomátvételi kísérletét, 1938 márciusában kénytelen-kelletlen beletörődött az Anschlussba. A következő esztendőben pedig megkötötte Hitlerrel az „Acélpaktum” néven ismert katonai szövetséget. Olaszország 1940 júniusában szinte napokkal a Wehrmacht franciaországi hadjáratának győzelmes befejezése és a német-francia fegyverszünet megkötése előtt feladta „nem hadviselő” státuszát, hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Célja az volt, hogy részesedjék a győzteseknek dukáló zsákmányból és elérje a régi vágyálom beteljesedését: a Földközi-tengert „olasz tóvá” tegye. Ennek érdekében, mintegy első lépésként, igényt tartott többek között Nizzára, Savoyára, Korzikára és Tuniszra. Hitler azonban ezeket a kívánságokat nem teljesítette. Egyfelől a jelentéktelen olasz katonai teljesítmény semmiféle jogcímet nem adott számottevő szerzeményekre, másfelől nem fért össze Franciaország-politikájával a szigorú fegyverszüneti feltételeken túl a legyőzött ország további megalázása, ami alááshatta a kollaborációt és az esetleges angolellenes kooperációt Vichyvel. A csalódott Mussolini kárpótlásért a Balkán, s különösen Görögország és Jugoszlávia felé fordult. Abban bízott, hogy legalább a „kisebb megoldást” sikerül megvalósítani, s ha nem is a Földközi-tengert, de legalább az Adriát „olasz tóvá” teheti. Kiderült azonban, hogy ebben a törekvésében sem számíthat félté-
