A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - V. - Sipos Levente: Részleges közkegyelem 1959-ben és 1960-ban
823 Ezen a KB-ülésen az első titkár nagyon szelektíven értelmezte 1956. novemberi ígéreteit. Emlékezett ugyan arra, hogy „mi november 4-e után amnesztiát hirdettünk azok számára, akik leteszik a fegyvert”, de csupán azért említette, hogy megindokolja, miért nem indul büntetőeljárás Vas Zoltán és Horváth Márton ellen. Arról mélyen hallgatott, hogy az 1956. november 4-ei kormányprogram azt ígérte, „a kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek”,7 s amit azután megerősített november 26-ai rádióbeszédében. Bizony eltűrte, és csak az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletének határozata mondta ki, hogy egyfelől kíméletlenül büntessék meg azokat, akik 1956. október 23. után „bűncselekményeket” követtek el, másfelől „elítéli azt a helyenként tapasztalható káros gyakorlatot, hogy a kisebb hibát elkövető dolgozókkal szemben is úgy lépnek fel, mint a tudatos ellenforradalmárokkal szemben. A jószándékú, de megtévesztett dolgozókkal szemben nem a megtorlás, hanem a megnyerés módszerét kell alkalmazni.”8 A büntetőpolitikának ezt a kettős elvét bontották ki a Politikai Bizottság 1957 második felében elfogadott határozatai, amelyek osztályalapú, osztályharcos bíráskodást írtak elő. A július 2-ai határozat azt emelte ki, hogy „az ellenség legfőbb és legtudatosabb bázisát továbbra is a volt uralkodó osztály tagjai képezik”, s „elsősorban az osztályidegen elemeket kell a bíróság elé állítani”.9 A december 10-ei PB-ülés vitája nyomán elfogadott, alaposan végiggondolt határozatban megfogalmazott előírások egészen a megtorlások végéig, a származás szerinti megkülönböztetés szempontjainak eltörléséig, 1961-1962-ig kötelező jelleggel érvényben maradtak a belügyi nyomozó és az igazságszolgáltatási szervek számára. Az állampárt vezető szerepe teljes mértékben érvényesült, az államhatalmi és államigazgatási intézmények valójában a párthatározatok végrehajtói voltak. Maga alá gyűrte a korábban az állam az államban szerepet eljátszó Belügyminisztériumot is. Az 1957. december 31-re véglegesített határozat, kifejezve, hogy a testület elégedetlen az addig hozott súlyos ítéletek mennyiségével, beleértve a halálos ítéletek számát is,10 leszögezte, hogy „azokkal szemben, akik súlyos ellenforradalmi RÉSZLEGES KÖZKEGYELEM 1959-BEN ÉS 1960-BAN 7 A „Jelcin-dosszié.” Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk.: Gál Éva-Hegedűs B. András- Litván György-Rainer M. János. Századvég Kiadó-1956-os Intézet, 1993. 90. 8 A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzőkönyve. 1957. június 27-29. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1957. 249. 9 PB-jegyzőkönyvek. 92-96. 10 A valóságban óriási méreteket öltött a megtorlás. 1956. november 4. és 1957. november 1. között „a Népköztársaság elleni bűntettek miatt” elítéltek 9305 főt (a polgári bíróságok rendes eljárással 8081, gyorsított eljárással 462, a katonai bíróságok rendes eljárással 419, statáriális eljárással 343 főt). Halálbüntetésre ítéltek a polgári bíróságok rendes eljárással 17, gyorsítottál 48, a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa első fokon 3, a megyei (fővárosi) bíróságok népbírósági tanácsai 8 főt. A katonai bíróságok rendes eljárással 12, statáriálissal 70 főt. A Legfelsőbb Bíróság másodfokon halálbüntetésre változtatott 22 elsőfokú börtönbüntetést. Ez összesen 180 halálos ítélet, amelyből november 1-jéig 110-es hajtottak végre. (MOL M-KS 288. f. 30/1957/11. ő. e. 61-62.1.) A katonai bíróságok által halálra ítélt 70 ember közül 25-ön az ítélet kihirdetése után 2 órán belül végrehajtották az ítéletet. 41 kegyelmi kérvényből az Elnöki Tanács 21-et elutasított, 10 főt életfogytiglanra, 11-ét 15-15 év börtönre változtatta. 2 kegyelmi kérvény még elbírálás alatt állott 1957. november 4-én. (MÓL XrX-B-l-aa 1. d. 1957.)
