A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - V. - Katona Csaba: Forradalom előtt - avagy nagymagyar út Moszkva felé? Néhány gondolat Szekfű Gyula 1945 utáni szerepvállalásáról
750 KATONA CSABA A fentebb citált Szekfű-idézetek akár azt az érzést is kelthetik, hogy Szek- fű ismét a „megmondóember” köntösét ölti magára, mint ahogy tette azt már első, nagy feltűnést kiváltó művével, A száműzött Rákóczival is még a századelőn, akaratlan, a józan racionalizmus és a rideg tények mentén felépítve mondandóját. Ám összegezzük csak még egyszer, mik a nagymagyar út azon jellemzői, amiket felfedezni vélek Szekfű 1945 utáni véleményalkotásában: az igazodás a szomszédos nagyhatalomhoz, a cselekvés és az ezzel járó felelősség vállalása, józan racionalitás, a népszerűtlenség ódiumának felvállalása, a nemzetiségi kérdés rendezése, a függetlenség kérdésének háttérbe szorítása - vajon véletlen-e mindez és erőltetett a párhuzam? A kérdés adott, ám úgy vélem, ez az a határ, amit - e rövid írás keretein belül - felelős történész nem léphet át. A célom nem volt más, mint egy gondolat felvetése, amit talán nem teljesen érdektelen továbbfűzni, körüljárni, megvizsgálni, azt azonban kétségkívül egy szélesebb íven feszülő, nagyobb lélegzetű munka keretében (amelynek elvégzése tán nem is e sorok írójának feladata, hanem avatottabb kutatóra vár). Akad azonban egy másik, igaz, véleményem szerint kevésbé fajsúlyos kérdés, amit viszont mégis illik megválaszolnom itt és most, pontosabban a történész felelőssége jegyében úgy korrekt, ha magam is véleményt nyilvánítok. Ez pedig Szekfű 1945 utáni szerepvállalásának megítélése. Ami pedig erre „kötelez”, az az egyszerű tény, hogy mások véleményét igen buzgón idéztem írásom elején. Ezt pedig most még tovább is folytatnám, ezúttal ismét Lázár György értékelését elővezetve: „Jelentéseiben - nem csekély naivitással - többször is visszatért az a gondolat, hogy a Szovjetunió nem kívánja ráerőltetni a maga társadalmi, gazdasági, politikai rendjét Magyarországra. Ez azonban nem jelenti - mint írta -, hogy a belpolitikai fejlemények a kapcsolatok alakulása szempontjából közömbösek lennének. Egyik jelentésében meg is fogalmazta, hogy az adott nemzetközi helyzetben az ország méreteit és geopolitikai adottságait figyelembe véve a szó abszolút értelmében vett teljes függetlenség elérése olyan illúzió, amely figyelmen kívül hagyja a reálpolitikai szempontokat. Ezek egyike, hogy a Szovjetunió a háború utolsó szakaszában döntő befolyásra tett szert a kelet-közép-európai térségben és arra törekedett, hogy a biztonsági érdekeire hivatkozva azt továbbra is megőrizze, sőt növelje, s ezzel elejét vegye olyan folyamatok kibontakozásának, amelyek érdekeit potenciálisan veszélyeztetik. [...] Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy 1947 nyarán kezdte írni, éppen Moszkvában, élete utolsó nagyobb munkáját, a Forradalom utáni. A párizsi békeszerződést követően, megítélése szerint, Magyarország számára egyetlen alternatíva kínálkozott. Békében élni az új szomszédokkal és bizalmat ébresztve, barátság a Szovjetunióval. Ez magyarázta azt is, hogy mostani követként küldetésének érezte: meggyőzni a lakosságot a szovjetbarátság szükségességéről.”28 Nem tudom elképzelni, hogy Szekfű annyira naiv lett volna, hogy elhitte, a Szovjetunió nem fog egészében rátelepedni a magyar belviszonyokra is. Annyira sem lehetett naiv, hogy komolyan gondolja azt, amit az alábbi jelentésében olvashatunk: „Szerény véleményem szerint annak a ténynek széles körökben 28 Lázár GySzekfű Gyula követ i. m. 11.
