A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - V. - Burucs Kornélia: A víz a háztartásban

640

BURUCS KORNÉLIA

Különösen éles volt a kontraszt a főváros és a rohamosan bővülő, zömmel munkások lakta agglomerációja közműves ellátottsága között. E téren Pest megye (Szabolcs-Szatmárral) a sereghajtók közé tartozott, ahol még 1970 végén is a lakások alig több mint 11% volt bekapcsolva a vezetékes vízellátásba, a csatornahálózatba pedig mindössze 3,7%. Megyei városi státusa ellenére Nyíregyháza is nélkülözni kényszerült a közüzemű vízmű szolgáltatásait, lakói az 1960-as évek elején ásott, ill. fúrt kutakra volt utalva.26 Hasonló volt a helyzet Zalaegerszegen is, ahol a közművesítés csak 1958-ban indult, de még évekig kutakból szerezte vizét a lakosság.27 Pécsen állandó volt a vita a „vizesek” és az akkori iparfejlesztési stratégiát képviselő tanácsi vezetők között a szűkös vízkészletek elosztásáról. A városnak ugyanis nemcsak a Meszes környéki bányászkolónia vízellátását, hanem 1955-től a hadiüzemnek minősülő uránércbánya vízigényét is ki kellett elégítenie. Ezt pedig a lakosság sínylette meg, a pécsiek is gyakran álltak sorba a lajtoskocsik előtt.28 Az üdülőközpont Sopronban is emlékezetes maradt a vízínség. 1968 forró augusztusi napjaiban lófogattal szállították, az emeletekre pedig vödrökben hordták fel az állami szanatórium betegeinek a vizet, 1969 júliusában pedig esténként órákon át nem volt víz a szállodákban, s a folyosókra kihelyezett alumínium edényekből bögrével merítettek vizet kézmosásra, ivásra a vendégek.29

A problémák mellett az eredményekről sem hallgathatunk. Adatok szerint a városi vízműfejlesztések révén 1965 végére már „csak” 5 városban (Baja, Mohács, Hajdúnánás, Nagykőrös, Gyula) nem volt központi vízmű. Több helyen közelítették a korszerűsödő háztartás részére szükséges 100 1/fő/nap vízfogyasztási értéket is.30

Vízvezeték a falun

Falvainkban - mint említettük - 1945-ig szinte ismeretlen volt a vezetékes víz. Az 1945 utáni másfél évtized szerény változást hozott e téren. A falvakban jó tíz évig az 1932-ben indított közkútépítési program folytatása,31 illetve a tönkre26 Érden például hiába épült meg 1954-ben az első vízvezeték, a családok zöme változatlanul ásott kutakból jutott vízhez, az 1970-es évek közepére pedig elviselhetetlenné fokozódtak a vízhiányok. Békéscsabára 1962-ig a fúrt kutakból való vízellátás maradt a jellemző. Sárospatak lakosainak egy része pedig az 1960-as évek közepéig merítette a Bodrogból ivóvizét. (Az ivóvíz honfoglalása, i. m. 127., 137., 149., 163.) A szintén több tízezer fővel gyarapodó Kaposvár is katasztrofális mértékű vízhiánnyal küszködött az 1960-as évek közepéig: lakótelepein az emeleti lakásokban sokszor szárazán „hörögtek” a vízcsapok, külterületeit pedig csak az 1970-es évek közepétől vonták be a vezetékes vízellátásba. (Holl L.: 100 éves Kaposvár vízközmű szolgáltatása. I. m. 30-42.)

27 Bein György. Negyvenéves a vízi közmű szolgáltatás Észak-Zalában. Vízmű Panoráma, 2000/2:

9-10.

28 Víz, ember, természet. A százöt éves Pécsi Vízmű története. I. m. 53-57.

29 Vincze Oszkár-. Sopron vízellátási gondjairól. Vízgazdálkodás, 1970/3. 114-117.

30 Igaz, főleg az alföldi városokban ennél jóval kevesebb vízzel kellett beérnie a lakosságnak (Gyöngyös: 50, Békéscsaba 60 1/fő/nap). A vízgazdálkodás 30 éve, 1945-1975. I. m. 56.

31 Az egészséges ivóvíz biztosítása érdekében 1932-ben az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) falusi közkútépítési programot („zöldkeresztes kutak”) indított, aminek révén mintegy félmillióan (az akkori 5 milliós agrárnépesség 10%-a) jutottak jó ivóvízhez. Az OKI 1940. évi irányelve minden ezer lakosra tervezett legalább egy jó vizű közkutat biztosítani úgy, hogy a belterületen 500 m-en belül mindenki elérjen egy ilyet. 1949-ben már az volt a cél, hogy minden 500 lakosra jusson