A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - IV. - Pritz Pál: Emlékirat és napló, avagy emlékirat a naplóban

EMLÉKIRAT ÉS NAPLÓ, AVAGY EMLÉKIRAT A NAPLÓBAN

509

létezett a korábban képviselt birodalom (pedig nem sokkal korábban annak fényéből, igaz: leginkább egy-egy kedvező frontesemény nyomán, rájuk is jutott), a diplomáciai testületek nem vettek róluk tudomást, társasági életet számukra immáron csupán a német követtel, báró Konstantin Neurath-tal (1933-tól 1938-ig Adolf Hitler külügyminisztere, majd 1943 augusztusig a cseh-morva protektorátus helytartója) és két diplomatájával (egyikük, Hans Georg von Mackensen, a legendás hadvezér fia, 1933 decemberétől 1937 áprilisáig majd a Birodalom budapesti követe) történő összejöveteleik jelentették.

Ám ezek a kellemetlenségek eltörpültek a nyomasztó jövő árnyékában. „Tudtam, hogy a felszámolási munkák hamarosan befejeződnek, s aztán nekem valóban döntenem kell, hogy maradok a magyar diplomáciai szolgálatban, feltéve, hogy mint egykori osztrák-magyar diplomata és Őfelsége kamarása, az új hatalom embereinek egyáltalán kellek-e.” Azon most ne akadjunk fenn, hogy Barcza remélt olvasójához beszél, s ennek okán a tényéktől nem hagyja magát zavartatni. Hiszen az önálló magyar külügyi szolgálatról rendelkező 1918. évi V néptörvény kimondta, hogy a demokratikus hatalom kész mindazokat a közös szolgálatból átvenni, akik hajlandóak voltak a hűségesküt letenni, ami minden ilyen helyzet természetes követelménye.32

„Ha felosztják a földbirtokokat, akkor a magam és feleségem magánvagyona minimumra olvad és vége az eddigi jólétnek.” Ebben már volt igazság, bár nem kellett attól tartania, hogy földönfutó lesz. Hiszen a polgári demokratikus forradalom kárpótlás mellett és 200-250 hold felett rendelkezett a földosztásról.

A nagy jólétnek ellenben valóban vége lett volna.

Visszaemlékezése egyik pontján Barcza köntörfalazás nélkül megmondja, hogy számára nem a várható béke milyensége, hanem egzisztenciájának várható megroppanása okozta a legnagyobb félelmet. Az 1919. februári, márciusi hetek kapcsán írja: még az addiginál is nagyobb bizonytalansággal, gondokkal teli jövővel számol, „most nem a többé vagy kevésbé elfogadható békefeltételekről, hanem otthonunk megmaradásáról vagy elvesztéséről, létlehetőségeink elvesztéséről volt szó.”33

Ezekből a sorokból bizony az is kiviláglik, hogy Barcza valójában messze nem tartotta olyan gyenge hatalomnak Károlyi Mihály rendszerét, mint aminek lépten nyomon beállítja.

Bizony nagyon elképzelte, hogy ilyen világra kell készülnie.

Nem volt ebben semmi egyedi. Tudjuk, hogy Bethlen István életében is volt egy ilyen pillanat.34 Azt is tudjuk, hogy a Három nemzedék című nevezetes

32 L. részletesebben Pritz Pál: A magyar külügyi szolgálat keletkezése és története 1930-ig. In. Uő: Magyar diplomácia a két háború között. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1995. 38.

33 Kopenhagen 163/66. („Jetzt handelte es sich nicht mehr und mehr oder weniger annehmbaren Friedensbedingungen, sondern um den Bestand unserer Heimat und um den Verlust unserer Existenzmöglichkeiten.”)

34 A későbbi miniszterelnök előtt 1919-ben akkor borult be vészesen a horizont, amikor már megérkezett Budapestre az antant Clemenceau nevével fémjelzett ismeretes, június 13-ai álnok távirata, de még nem született meg Kun Béla válasza. Bethlen úgy látta, „ha ... Kun Béla elfogadja az antant követeléseit, úgy a szegedi kormány pozíciója tarthatatlanná fog válni, mert ezen esetben a szovjet-kormány elismertetése alig kerülhető el. Meghívásuk Párizsba előre látható, ami oly győzel