A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - II. - Solymosi László: Szőlőbirtok és oklevéladás a középkori Magyarországon

SZOLOBIRTOK ES OKLEVELADAS A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

313

tározott mennyiségű bort adjanak az egyházi földesúrnak. Mivel a 13. század derekától a földesurak egyre kevesebb személyt, sőt az 1320-as évektől már senkit sem tettek torlóvá, a természetes szaporulat pedig elégtelennek bizonyult, ez az addig sem nagy létszámú réteg a 14. század derekára eltűnt a társadalomból.

A 12. században fokozatosan a vinitorok is járadékfizetőkké váltak. Adózásuk háromféle lehetett. A legarchaikusabb mód szerint a szőlőből lábbal kitaposott (elsőrendű) mustot a földesúr kapta meg, míg a maradék, amit a megtaposott szőlőből préssel sajtoltak ki, a vinitoroké lett. A termésmegosztás másik módja esetében a termelő és a földesúr megfelezte a termést, tehát pontosan meg volt határozva a részesedés mértéke. Végül a harmadik esetben a szőlőművesek - a várható terméstől függetlenül - a földesúr által előre meghatározott mennyiségű borral adóztak. A 13. században ez az utóbbi forma vált általánossá. A járadékfizetés miatt megváltozott a társadalmi réteg elnevezése: a vinitor helyett egyre inkább a valós helyzetet tükröző vinidator, azaz boradó személy, vagy pedig a borral adózó condicionarius elnevezést használták.9

A földesurak a 13. századi nagy társadalmi és gazdasági átalakulás idején az adóterhek mérséklésére kényszerültek. Ha nem így tettek volna, szőlőműveseik megszöktek volna tőlük, és olyan birtokra telepedtek volna át, ahol az uraság kedvezőbb életkörülményeket kínált. A termés felét, vagy valamivel többet kitevő boradó fokozatosan a termés negyedére csökkent. Ez a változás a legtöbb helyen már a 13. században végbement, bár másutt (pl. Zágráb környékén) csak a 14. század első felében következett be. A szőlő utáni járadéknak ez az archaikus rendszere aztán a 14. század derekán társadalmi hordozóival együtt eltűnt a forrásanyagból. A torlók kihalásával, illetve a vinitorok, vinidatorok és a condicionariusok szabadon költöző jobbággyá válásával ez a régi forma fokozatosan átadta helyét az 1200 táján kialakult és gyorsan elterjedt új formának.10

Az új rendszer a szabad állapotú emberek szőlőbirtoklásán és adózásán alapult. Ezek a szabadok vagy a lakóhelyükön, vagy azon kívül rendelkeztek szőlővel. Az utóbbiakat extraneus, azaz vidéki szőlőbirtokosoknak nevezték. A helybeliek általában ugyanazon földesúr birtokán laktak, míg a vidékiek más földesúr földjén éltek, vagy különböző - nem paraszti - társadalmi réteghez tartoztak: polgárok, nemesek, egyházi személyek, sőt egyházi intézmények voltak. Ezeknek a szereplőknek más volt a jogviszonyuk a szőlőbirtokhoz.11

Az új rendszerben a földesúr tulajdonjogát érintetlenül hagyva, létrejött a polgári tulajdonhoz legközelebb álló birtoklási forma, amit örökbérletnek nevezhetünk. A szőlőbirtok telepítés vagy vásárlás révén megszerzett használati jogával birtokosa egyénileg rendelkezett: elidegeníthette, végrendelkezhetett róla, vagy ha nem végrendelkezett, halála után szőleje használati jogát utódai örökölték. A szőlőbirtoklás új formáját alapvetően a rendelkezés szabadsága különböz9 Uo. 30-34.

10 Uo. 37-46.

11 Összefoglalóan lásd Solymosi L.. A szőlő utáni adózás új rendszere a 13-14. századi Magyarországon. Történelmi Szemle 38. (1996) 1^13. Vö. Uő: A földesúri járadékok áj rendszere a 13. századi Magyarországon. Bp. 1998. 137-179.