A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - II. - Solymosi László: Szőlőbirtok és oklevéladás a középkori Magyarországon

312

SOLYMOSI LÁSZLÓ

vessző segítségével szaporították a szőlőt. Ezzel az eljárással néhány év alatt jól termő szőlőligeteket lehetett kialakítani. Mivel a szőlő őshonos a Kárpát-medencében, a honfoglalók új hazájukban az alföldi területeken is találkoztak ezzel a primitív technikával.4 Sőt - amint egy 1200 körüli esztergomi tróntöredék ábrázolása mutatja - egyes helyeken továbbra is alkalmazták.5 A Kárpát-medence egykor római uralom alatt álló nyugati területeinek a szőlőkultúrája ettől eltérő volt. Arról azonban, hogy ebből az eltérő kultúrából a honfoglalás korára mi maradt fenn, inkább csak sejtéseink lehetnek.

Az új hazában az életformaváltás és a kedvező természeti adottságok következtében a szőlőművelés egyre nagyobb teret nyert a gazdálkodásban. Jelentőségét az egyház- és államszervezés során az is fokozta, hogy az egyházi közösségek mindennapi életvitele, már csak a keresztény liturgia miatt is, igényelte a bort. Szent Benedek Regulája szabályozta a bencés szerzetesek napi borfogyasztását.6 A szőlőművelés és a borkészítés bevett foglalkozássá vált. Erre utal Szőlős földrajzi neveink viszonylagos gyakorisága, az okleveleinkben a legkorábbi időktől kezdve szereplő szőlők és az oklevelekben említett, szolga állapotú szőlőművesek (vinitores).7 A szőlőkultúra nagyarányú térhódítása együtt járt az alacsony tőkeművelés, az egyenként karózott szőlő széles körű elterjedésével és a ligetes szőlőművelés 13. századi visszaszorulásával. Ebben a folyamatban a honfoglalók és utódaik mellett egyaránt részük volt a Kárpát-medence egykori lakóinak és a később beköltözőknek: vallonoknak (franciáknak), olaszoknak és németeknek.

A bortermelés a legkorábbi, 11. századi oklevelek tanúsága szerint a földesúri magángazdaságokban, továbbá a királyi udvar- és várszervezet településein folyt. Itt a szőlőt szolgák, vagy azok speciális csoportját alkotó szőlőművesek (vinitores) művelték meg, a termés felett viszont a földesúr rendelkezett. A 11. század második felétől kezdődően a szőlő kiszakadt a földesúri üzem kereteiből; ekkor jelentek meg az első, borral adózó földesúri alattvalók. Ez a folyamat a 12. században annyira felgyorsult, hogy a 13. század elejére már a járadékköteles szőlő vált uralkodóvá.8

Az elsők, akik a szőlő után járadékot fizettek, azok a szolgákból lett dus- nokok vagy torlók (exequiales) voltak, akiket uruk önálló gazdasággal látott el és az egyháznak adományozott avégett, hogy majdan halotti lakomát (kenyeret, húst, bort) adjanak az ő lelki üdvéért miséző papságnak. A torlók nemcsak földet és állatot, hanem szőlőt is kaptak, hogy annak terméséből évente megha4 Égető Melinda- Középkori szőlőművelésünk kérdéséhez. Ethnographia 91. (1980) 55-57., 73.; Uő: A honfoglalók szőlőművelési és borászati ismeretei. In: Honfoglalás és néprajz. Szerk. Kovács László-Paládi-Kovács Attila. Bp., 1997. (A honfoglalókról sok szemmel 4.) 159-166.

5 Takács Imre: Az esztergomi trónus. In: Pannónia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Szerk. Mikó Árpád - Takács Imre. Bp. 1994. 235 (képpel).

6 Benedicti Regula. Recensuit Rudolphus Hanslik. (CSEL 75). Vindobonae 1960. 101. (cap. 40.). Vö. Solymosi László-. A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle 32. (1990) 23-24.

7 György Györffy: Zur Frage der Herkunft der un^arländischen Dienstleute. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae 22. (1976) 327-328.; Égető M.: Középkori szőlőművelésünk i. m. 59-68., 74-75.; György Györffy: Wirtschaft und Gesellschaft der Ungarn um die Jahrtausendwende. Bp. 1983. (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 186.) 145-146.

8 A folyamatról részletesen lásd Solymosi LA szőlő utáni adózás első korszaka i. m. 22-50.