A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - II. - Draskóczy István: A dési sókamara gazdálkodása a 16. század közepén. Egy adalék Fráter György gazdaságpolitikájához
113 éveiben hódították meg, majd 1550-ben Ferdinánd hadai foglalták vissza, 1552-től végleg a töröké. Figyelemre méltó, hogy a hódítás ellenére a tiszai réveken nem maradt abba a só szállítása, bár feltehetően a korábbi méreteket nem érte el. Az oszmán birodalom megnehezítette az erdélyi kamarák s a Dunántúl közötti kapcsolatot.32 Egy 1547-re datálható iratból (amelynek információi azonban esetenként legalább az 1540-es évek elejére mennek vissza) kiderül, hogy máramarosi sókereskedők a Felföldön Nyitráig jártak, a Tisza déli partján (ami tehát a középkorban az erdélyi körzethez tartozott) nem csupán Ugocsa megyei, hanem szabolcsi és szatmári vámhelyeket is felkerestek.33 Az 1546 és 1555 közötti időszak elszámolásaiból kiviláglik, hogy az öt koronaváros és Máramaros megye többi helységén kívül számos Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs megyei település lakói keresték fel Rónát, hogy sót vásároljanak.34 Nem csupán a Szamostól északra (Szatmárban az Uszka-Palád-Csenger vonaltól nyugatra) fekvő helységekből, hanem a folyótól délre, Domahidáról, Mátészalkáról, Nyírbátorból, Császáriból, a távoli Ősegéről (Debrecen-Poroszló közötti útvonalon fekvő vámhely), Nagybányáról jártak el sóért Máramarosba. Az adatok arra mutatnak, hogy a máramarosi só a dési ásvány hajdani körzethatárától távol talált vevőre.35 Ezt elősegíthette az, hogy az 1540-es években, az 1550-es évek első felében a máramarosi kamarának a megyén kívül Nagyszőlősön, a Tisza mentén Újlakon (Ugocsa megye), Naményban (Bereg megyében a Tisza bal partján), Tárkányban (Zemplén megye), Tokajban, 1552 után Kisvárdán működött külső kamarája. Haller Péter, Erdély 1552-ben frissen kinevezett kincstartója a problémákra a megoldást nem csupán abban látta, hogy a sókockák korábbi árához s nagyságához kellene visszatérni, hanem abban is, hogy Erdély s különösképpen Dés érdekében a máramarosi cikket a bevett határokon belül bocsássák csak áruba. Haller véleményét a király ugyan elfogadta,36 ám 1554-ben, 1555-ben még javában jártak a szabolcsi és szatmári szekeresek Máramarosba sóért.37 Látható, hogy mind a két országrészben a középkori viszonyok helyreállításában látták az értékesítési problémák megoldását (ami a kincstári bevételek növekedését is magával hozta volna). A Felső-Tisza vidékén a máramarosi kamara hivatalai közül Tokaj emelkedett ki. A helység 1537 és 1557 között Ferdinánd országrészéhez tartozott, így Fráter György aligha tudott erre erdélyi sót szállíttatni.38 A dési kamara 32 Draskóczy /.: Szempontok i. m. 111. 33 Glück László: A máramarosi só kereskedelmének útvonalai a 16. század közepén. Történelmi Szemle 50. (2008) 11-37. 34 MOL E 210. Sál. 7. t. 7., 9., 12.; MOL E 554. Föl. Lat. 976. A tájon több azonos nevű helység található. Vizsgálatunk során csak a bizonyosan egy megyéhez köthető helységeket vettük figyelembe. Csak a biztosan szatmáriak, szabolcsiak 1554-ben legalább 50-60 ezer máramarosi kockát vásároltak Rónán. (MOL E 210. Sál. 7. t. 12.) 35 A kapcsolatot erősítette, hogy a szatmári tájról vittek mezőgazdasági cikkeket Husztra, Szigetre, Rónára. Vö. előző jegyzet. 36 Oborni T.: Erdély pénzügyei i. m. 155., 161.; Franz Anton Schmidt: Chronologisch-systematische Sammlung der Berggesetze der Königreiche Ungarn, Kroatien, Dalmatien, Slavonien und des Großfürstenthumes Siebenbürgen. 1. Wien 1834. 221. 37 MOL E 210. Sal. 7. t. 12., 13. 38 Szabó Péter: A tokaji bejárat. Az erdélyi állam és Tokaj koronként változó kapcsolata. In: „Ez világ mint egy kert...” Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Szerk. Bubiyák Orsolya. Bp. 2010. 393. A DÉSI SÓKAMARA GAZDÁLKODÁSA A 16. SZÁZAD KÖZEPÉN
