Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Süttő Szilárd: „Temporibus sanctorum regum Hungarie”
318 SÜTTŐ SZILÁRD a kanonizált uralkodókra vonatkoznának: mindhárom esetben az oklevélnyerők minden eddig szerzett kiváltságának vagy birtokának megerősítéséről van szó, ahol tehát teljesen elképzelhetetlen, hogy az uralkodói kegyben részesültek szerzett és ténylegesen bírt jogaik közt szelektálni kívánva csak a Szt. Istvánra és Szt. Lászlóra, illetve utóbb Nagy Lajosra visszavezethetőket kívánták volna megőrizni, a többit hallgatólagosan feladva. A hangsúly mindhárom esetben az összességen van, a királyok megjelölése tehát az összes potenciális jogforrást le kellett, hogy fedje.17 Ha tehát a „szent királyok” megjelölés mögött nem csupán a szentté avatott királyokat kell látnunk, hanem királyok megszakítatlan sorozatát, akkor a szent jelző két forrásból eredhet: egyfelől az Árpádok karizmatikus dinasztiájának a pogányságban gyökerező, vérségi indokoltságú tisztelete, másfelől a szentekkel ékeskedő és szenteket termő „boldog törzsök”, „beata stirps”,18 kultusza jöhet számításba, mely utóbbi a szentséget egyértelműen keresztény értelemben fogja fel. Honnan ered, mire vonatkozik tehát forrásainkban a „szent” szó? Mi áll mögötte: a pogány felicitas vagy a keresztény sanctitas?19 Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy ha az uralkodóház szentsége tisztán a fentebb jelzett alternatíva második eleméhez, a beata stirps fogalmához kötődne, a szentség vérségi indoklásában még akkor is a keresztény gondolkodástól idegen képződményt kellene látnunk, ami a kereszténység égisze alatt feléledhet, tovább élhet, de semmi esetre sem keletkezhet.20 Egyébként sem hanyagolható el azonban a pogányságból származó örökség. Hogy az Árpádokat alattvalóik már a keresztény királyság megalapítása előtt is egyfajta babonás tisztelettel övezték, azt nem vonja kétségbe Szűcs Jenő sem, aki egyébként a karizmatikus kiválasztottságot magáénak tudó dinasztia alaktalan embertömegből nemzetet alkotó szerepét nem fogadja el, és Deérnek erre vonatkozó elképzeléseit éles és részletes kritikával illeti.21 Az uralkodóházra vonatkozó ezen pogány karizmatikus képzetek továbbélési lehetőségeivel kapcsolatban tehát 17 Természetesen szó sincs arról, hogy a „szent királyok” kifejezés ebben a korban is, mint korábban (lásd pl. III. András 1291-es törvényéről Bartoniek, i. m. 363.), ne fordulhatna elő a szorosan vett egyházi felfogásnak megfelelően is: így például Mária királynő 1385. november 14-i dekrétumának „Magyarország szent és egyéb királyai” („sancti et alii reges Hungarie”, Decreta regni Hungáriáé 1301-1457. Collectionem manuscriptam Francisci Dőry additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis, Vera Bácskai. Bp. 1976. 147.) formulázása leginkább ezt az értelmezést engedi meg. Mindennek azonban semmi köze ahhoz, hogy a „szent királyok” sokszor, például az általunk ismertetett esetekben is, valami mást jelentett. 18 A kifejezéshez lásd pl. Karl Schmid 1961-es habilitációs dolgozatát (Geblüt - Herrschaft - Geschlechterbewußtsein: Grundfragen zum Verständnis des Adels im Mittelalter. Aus dem Nachlaß hrsg. und eingeleitet von Dieter Mertens und Thomas Zotz. Sigmaringen, 1998. 167. [Vorträge und Forschungen Bd. 44.]), illetve Klaniczay Gábor munkáit (pl.Klaniczay. Heiligkeit, 347. és Klaniczay. Uralkodók, 26.). 19 A két fogalom szembeállítása a kereszténységnek a germán pogánysággal való szembekerüléséből származik (Avitus vienne-i püspök Klodvighoz írt leveléből, vö. Schmid, i. m. 31-32., Klaniczay: Uralkodók, 21-22.), de az ősi germán „vérségi szentség”(Geblütsheiligkeit) és a kereszténység kapcsolata megfelelhetett a magyar viszonyoknak is. 20 Erről meggyőzően: Deér: Árpádok, 11-12. 21 Szűcs Jenő\ A magyar nemzeti tudat kialakulása. Bp. 1997. 98-185.
