Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Süttő Szilárd: „Temporibus sanctorum regum Hungarie”
A „SZENT KIRÁLYOK” FOGALMA A 14. SZÁZAD VÉGI MAGYARORSZÁGON 319 különösen érdekes, amit Klaniczay Gábor bőséges külföldi szakirodalom alapján az uralkodók pogányságban gyökerező szakralitásának és keresztény szentségének kapcsolatáról ír. E szerint a Meroving kor szentként tisztelt királyainak és királynőinek érdemben nincs közük a dinasztiájukat a pogány korban körülvevő mágikus tisztelethez: nem a nagy uralkodók részesülnek a keresztény szentség dicsőségében, hanem — szekuláris nézőpontból — jelentéktelen személyiségek, és ők sem uralkodói erényeikért, hanem pontosan az ezekkel nehezen vagy sehogy sem összeegyeztethető egyéni jámborságukért. Ennek megfelelően kultuszukat sem a dinasztia szorgalmazza, hanem a földi maradványaikat őrző egyházi intézmények, és legendáik valamint tiszteletük szemben áll a karizmatikus felfogással.22 Úgy tűnik azonban, hogy később és máshol a pogány örökség és a keresztény szentség fogalma között nem állt fenn ilyen éles, eredendő antinómia, sőt, a korabeli Európában páratlanul sok szentnek tekintett uralkodót és uralkodói családtagot adó normann hódítás előtti Angliában a szent királyok tiszteletében éppenséggel egyfajta pogány - keresztény kontinuitás figyelhető meg. A kortársak szerint Wodenre, tehát egy pogány germán istenségre visszavezethető genealógiájú királyok személye és népük jóléte között — még a kor jeles egyházi gondolkodói számára is — a karizmatikus uralkodótisztelet lényegét képező mágikus összefüggés áll fenn; szentjeik legendáiban ennek a pogány kultusznak elemei bukkannak fel; kereszténységen belüli tiszteletüket sokszor bizonytalan uralkodói jogokkal rendelkező utódaik szorgalmazzák, nyilván nem elhanyagolható legitimációs célzattal; végül ezen szentek jelentős része már maradéktalanul megfelel az uralkodó háborús és törvényhozói kötelességeinek. - Ez a királytípus nem korlátozódik azonban Angliára, hanem megfigyelhető Skandináviában és a kereszténység keleti peremvidékén, a szlávok között is.23 Az így kirajzolódó földrajzi félkör történeti vonatkozásai korántsem egyedülállóak. Otto Hintze az európai rendiséget tipologizáló klasszikus tanulmányában24 szintén felvázolja ezt a vonalat: megállapítása szerint a rendi gyűlések két, sehol tökéletesen meg nem jelenő ideáltípusa közül az ősibb, kétkamarás rendszer Angliában, az északi államokban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehországban valósul meg, valamint többé-kevésbé Kasztíliában, illetve némi specifikumokkal magának a Német-Római Birodalomnak központi szervezetében, míg az újabb, háromkúriás rendszer Franciaországban, az ara- gón korona országaiban, Nápoly-Szicíliában valamint a német fejedelemségekben, amelyek közül azonban tisztán csak a nyugatiak tartoznak ide, míg az El22Klaniczay: Anjouk, 73-74.; Klaniczay Gábor: Az 1083. évi magyarországi szentté avatások. Modellek, minták, kultúrtörténeti párhuzamok. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi Erik, Bp. 1986, 15-33., 297-303. (a továbbiakban: Klaniczay: 1083. évi) 21-22.; Klaniczay: Heiligkeit, 346.; Klaniczay: Uralkodók, 23., 75-81. 23 Klaniczay: Anjouk, 74-77.; Klaniczay: 1083. évi, 22-30.; Klaniczay: Heiligkeit, 347., 352-353.; Klaniczay: Uralkodók, 73., 81-107. 24 Otto Hintze: Typologie der ständischen Verfassungen des Abendlandes. In: Uö: Staat und Verfassung. Gesammelte Abhandlungen Bd. I, Zur allgemeinen Verfassungsgeschichte, 2. Aufl. hrsg. Gerhard Oestreich, Göttingen, 1962. 120-139. (Eredeti megjelenés: Historische Zeitschrift 1930, 229-248.)