Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Almási Tibor: „Sub mediocri sigillo suo”
MEGJEGYZÉSEK A KIRÁLYI KÖZÉPPECSÉT FOGALMÁNAK KIALAKULÁSÁHOZ 17 meg más pecséttulajdonosok egy-egy pecsétjének megjelölésére e kifejezés átvétele — hiányzik az elégséges bizonyítóerő az okfejtés helytálló volta mellett. A fenti példákból egyértelmű, hogy az 1340-es évektől nemcsak a király, hanem a maguk pecsétjei között más pecséttulajdonosok is megkülönböztetőleg használták a maguk egyik pecsétjére a sigillum mediocre kifejezést. Mindez azonban nem szolgáltat alapos okot annak feltételezéséhez, hogy a szóban forgó fejleményt nagy valószínűséggel megelőzte az udvarban a kápolnaispán által használt pecsét középpecsét elnevezésének kialakulása, s mások onnan vették át használatát. Ha valaki legalább 3 eltérő nagyságú pecséttel rendelkezett, az a megkülönböztetésben magától értetődően minta nélkül is középsőnek nevezhette a legkisebb és a legnagyobb között elhelyezkedőt. De az efféle spekulációnál tovább is lehet jutni! Egyszerre nagyon tanulságos, ugyanakkor mégis valamiféle hibát hordozó Kumorovitz azon példája, amelyben Pál országbíró 1342. évi iratára utal, abban I. Károly király 1321-ben kelt, „sub mediocri sigillo suo" megerősített oklevelének említésével.14 Mi lehet a helyes értelmezése ennek az adatnak? Kumorovitz nem a kápolnában használatos pecsétre, hanem — bizonnyal helyesen — a másodjára használt királyi nagypecsétre értelmezi itt a sigillum mediocre kifejezést. Ennek azért igen nagy a jelentősége, mert megnyit egy másféle értelmezési mezőt, azaz 3 pecsét közül nemcsak a nagyságra nézve, hanem az időbeli egymásutániságot illetően is lehetővé teszi a középre teendő pecsétre a sigillum mediocre fogalom használatát. Ráadásul itt a királyi pecséteken belül kijelölt másik halmaz — 3 egymás után használt nagypecsét — egyik elemére, és messze nem a kápolnaispán pecsétjére értendő a középső pecsét kifejezés. Ez utóbbinak a szóba jövetelét egyébként most is az záija ki, hogy az országbíró a királyt és nem a kápolnaispánt nevezi iratkiadónak, márpedig 1374 előtt csak a kápolnaispán saját neve alatt kiadott okmányokra került rá a kápolnában használt pecsét. Hogy a sigillum mediocre kifejezés ezen említése ezek után sem mentes a problémáktól, az abból a körülményből fakad, hogy 1321-ben még a legelső királyi nagypecsét volt az udvarban használatban, tehát 1342-ben Pál országbíró nem láthatott olyan 1321. évi iratot, amelynek a megerősítéséhez a király 1323-ban bevezetett második nagypecsétjét használták. Kumorovitz nem jelzi ezt a problémát, így viszont, bár 2 lehetséges értelmezéssel is rendelkezünk már a sigillum mediocre jelentését illetően, a nyomós kizáró okok miatt egyik sem látszik e helyzetben alkalmazhatónak. Szerencsére ez az ellentmondás feloldható. Kumorovitz pontatlanul állította, hogy Pál országbíró 1342-ben átírta I. Károly 1321. évi privilégiumának szövegét. Igazából mindössze egy tartalmi átírást adott, s hivatkozásában csak az 1321-es kiadási évet közölte, a pontos napi keletet nem. Felderíthető azonban, hogy pontosan melyik iratról van szó: I. Károlynak arról az 1321. február 9-én Temesvárott kiadott privilégiumáról,15 amelyet utóbb, 1323. július 18-án ő maga privilegiálisan átírt, s új és autentikus kettős pecsétjével ellátva megerősített.16 Pál országbíró nagyvonalú említése nemcsak a napi keletet hagyta figyelmen kívül az 1321. évi rendelkezésről szólva, de azt a körülményt is, hogy az általa látott irat valójában 14 Kumorovitz-. A királyi kápolnaispán, i. m. 469. 78. jegyzet. 16 Anjou-oklt. VI. 36. szám. 16 Anjou-oklt. VII. Szerk. Blazovich László-Géczi Lajos. 369. szám.
