Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)

Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez

SZEMPONTOK AZ ERDÉLYI SÓBÁNYÁSZAT 15-16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ 115

1694-ben Esterházy Pál nádor szerződést kötött a kamarával. Társaságot alapított erdélyiekkel a tartomány sójával való kereskedés monopolizálására. A megegyezés szerint 70-80 fontos darabokat kellett vágni a kamaráknál. Ez a tömb az akkori erdélyi mérték (egy font=0,4489 kg.) alapján 31,42-35, 9 kg. lett volna. Utóbb a felek abban egyeztek meg, hogy 80 bécsi fontos darabokat fog a nádor a bányákban vágatni. Ez a súly 44,9 kg.-t tett ki. Az 1695-ben megejtett vizsgálat tanúsága szerint a darabok nagysága bányahelyek szerint változott, ám mindenütt három fajtát bányásztak, amelyek közül (Vízaknát leszámítva) mindegyik súlyosabb volt 80 erdélyi fontnál. Ugyanakkor tény, hogy fejtettek kisebb kockákat is. A fuvarozást parasztok végezték. Egy fuvarra meglepően sok, 40-70 kocka jutott (elvben erdélyi mértékkel 14,36-22 métermázsa, bécsi fontban 18-31,43 métermázsa). Feltehetően a kősó nem volt egyforma, bár a bécsi súlyt meg kellett ütnie.122

18. századi híradás szerint a tartományban különböző járműveket használtak só szállítására. A legkisebb teher 10-12 korabeli sókocka volt (kb. 4,5-5 métermázsa), ám 30 akkori tömbnél ( azaz mintegy 13,5-15 métermázsa) nem raktak rájuk többet.123

Érdemes ismét fellapoznuk az említett tokaji vizsgálatot. A vasat szállító felföldi szekérnek (1581-ben csetnekinek mondták), amennyiben hazafelé sót vitt, ugyanannyi vámot kellett fizetnie, mint a sóval megrakott erdélyi alkalmatosságoknak. Ugyanígy a visszafelé vassal megrakott erdélyi jármű díja megfelelt felföldi párja tarifájának. Vagyis a szállító kapacitást tekintve a felsőmagyarországi és az ebben az időben erre járó erdélyi eszköz között általában nem lehetett nagyságrendi különbség.124 Pillanatnyi kutatásaink szerint úgy véljük, hogy az akár 12-13 métermázsányi terhet is elbíró közönséges parasztszekérnél nagyobb lehetett ugyan a biztosi jelentés alapján kikövetkeztethető, sószállításra (is) használt 16. század közepi erdélyi jármű, ám a legnagyobb

dette főlevéltáros (MÓL) segítségét. ; A fuvarozás méretére jellemző, hogy a kutató 7000 szekérrel számolt (Kulcsár, i. m. 418).

122 Sinkovics 1937, i. m. 179-180., 202-203.; MOL F 234. Nr. 357. Lit. H. A bécsi font 0,5612 kg. súlyú ekkor, míg az 1690-1721 között időszakban érvényes erdélyi font 0, 4489 kg.-ot nyomott (Bogdán 1991, i. m. 446-448.).

123 A 18. században bevezetett erdélyi sókocka nehezebb volt 80 bécsi fontnál, de nem érte el a 90 font súlyt (45-50 kg.), s egységes méretre törekedtek (ettől csupán a székelyföldi tért el). Lásd Fichtel, i. m. 114., 124. Egy 1747-ből származó híradás szerint ama sóval megrakott kocsik elé, amelyek Szilágysomlyónál megfordultak, 6-10 ökröt fogtak be (MOL F 234. XII V4 Fasc. 31. Lit. B.). A 18. század második felében Máramarosban a törvényes alaksó 75-90 fontot nyomott ( kb. 42-50 kg.), míg az 50-75 font közötti tömböket „wesmáss”-nak tekintették (28-42 kg.). Végül ismerték a kisebb darabsót és a porsót (öt mázsa befogadására alkalmas hordókba csomagolták). Topographische Beschreibung der Marmaroscher Gespanschaft. Ungarisches Magazin 3 (1783) 326-327.; A nagyobb 17-18. századi alaksót nehezebb lehetett csomagolni, mint a 15-16. századi kisebb sókockát.

124 1437-ben a magas hegyek között fekvő Mecenzéf mellett megtámadtak egy ércszállító járművet, amit 7 ló húzott (Heckenast, i. m. 60.). A kora-újkorban elterjedt, nehéz vasalt gömöri furmányos szekeret ismerteti: Néprajzi lexikon, i. m. I. 499., II. 232. illetve Paládi-Kovács Attila: Régi bányászélet Gömörben. Ethnographia 96 (1985) 319.; A 18. század első harmadából való Sáros megyei vámtartifák 16 mázsás (kb. 9 métermázsa) illetve 30 mázsás (kb. 16-17 métermázsa) szekereket említenek. Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája. III. Bp. 1911. 520-522.