Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

ország nyilvánossága előtt az alkotmányra tett esküje megszegésének bűnébe vinné. A nemzetgyűlés szétkergetése ezen túlmenően brutális nyíltsággal tárta volna fel a miniszterelnök manőverének valóságos jellegét. Bethlen tehát újabb dilemma elé került; a nemzetgyűlést nem oszlathatja fel, ez a nemzetgyűlés pedig nem szavazza meg a titkos választójog eltörlését. Bethlen ebben a helyzetben talán azt hitte, hogy szellemes megoldást választott. A kormányzó nem oszlatta fel a nemzetgyűlést, csak egyszerűen azon a napon — 1922. február 16-án —, amikor még javában folyt a választójogi törvényjavaslat fölötti vita, a „nemzetgyűlés két évben megállapított tartama a mai napon lejárván ... a nemzetgyűlést berekesztettnek" nyilvánította.

44 A nemzetgyűlés „berekesztése" után pedig — élve a kivételes felhatalmazással — Bethlen István 1922. március 3-án lényeges változtatások nélkül rendeleti úton életbe léptette eredeti választójogi törvényjavaslatát.

45 Az egész magyar vidéki lakosság részére ismét megszűnt a titkos szavazás. A Bethlen által létrehozott rendelet alapján kiírt választásokon több mint egymillióval kevesebb ember szavazott, mint 1920-ban. A régi rend helyreállításáért folytatott harc története 1920 és 1922 között egyben a nemzetgyűlés ellen folytatott támadások története is. A parlamentet első évében főleg a különítmények nyílt, közvetlen erőszakja fenyegette. E fenyegetést kihasználva, a kormányok fölötti befolyást a mágnások szerezték meg. De a Nemzeti Kaszinó urait és a különítményeket megosztó frakcióharcok még megmentették a nemzetgyűlést. Horthy és Bethlen alternatívája hosszú ideig ez volt: ha feloszlatják a nemzetgyűlést, a legitimisták foglyaivá válnak, ha nem oszlatják fel, a nemzetgyűlés foglyai maradnak. A nemzetgyűlés elleni támadások azonban nem szüneteltek. A vármegyék urainak a kisgazdapárt elleni demonstrációja után a panamavádak következtek, az első királypuccsot követte a második. Ez utóbbiak célját elfedte, hogy megbuktak már Horthy ellenállásán. De mi lett volna, ha — Horthyval vagy nélküle — IV. Károly visszatér? Ugyanaz, ami anélkül történt: szétkergették volna a nemzetgyűlést. Sikertelenségük leplezte el, hogy céljuk ugyanaz volt, mint a Bethlen államcsínyéé. A mágnások egyet akartak, csak módszereik különböztek. Igaz, hogy a nemzetgyűlés elleni támadások eszközei állandóan finomodtak. Az utolsó volt a „legfinomabb". De azért az államcsíny államcsíny maradt. Feladatát és tartalmát akkor értjük meg igazán, ha összekapcsoljuk a megelőző kettővel. Egy év alatt három államcsínnyel támadtak a nemzetgyűlés ellen. Az ellenforradalom viszonyai között született első nemzetgyűlés reakciós testület volt. De retrográd vonásai sem takarhatták el paraszti jellegét. Kortársi ellenségei reakciós lármája mögül is kihallották az általános titkos választójoghoz való ragaszkodást, a földesúri-dzsentri közigazgatás polgári átalakítása, a földreform és a detronizáció követelését. E fenyegetések ellen folytatott küzdelem során csak az utóbbi osztotta meg az arisztokrácia és a dzsentri sorait. Ha harcok árán is, csak Bethlen tudta egyesíteni ezeket az erőket — a proletariátus veresége után — az ellenforradalom legfontosabb feladatának teljesítésére: a parasztság elemi követeléseit képviselő testület szétverésére. Bethlennek a Habsburg-restauráció feláldozásával ily módon sikerült az egész régi rendet restaurálnia. Bethlen egyben megteremtette az antanthatalmak által kívánt feltételek között az ellenforradalom politikai konszolidációjának alapjait — két év után egyesítve az alkotmányos hatalmat a tényleges hatalommal —, amikor