Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

TAMÁSKA PÉTER: A NYOMDAIPARI MUNKÁSSÁG SZAKSZERVEZETEI A KOALÍCIÓS IDŐKBEN Tanulmányunk az iparág szakszervezeteinek felszabadulás utáni újjászervezését, működését kívánja bemutatni, egészen azok 1948 évi egyesüléséig. Lévén, hogy az ország legrégibb szakszervezeti mozgalmáról lesz szó, röviden vázolnunk kell azt a státust, amelyet e szervezetek már 1945 előtt is kiharcoltak maguknak: ennek ismerete nélkül ugyanis.hiányos lenne az a kép, amely a koalíciós időkben rajzolódik elénk. A nyomdászok tulajdonképpeni harci szervezete, a szabadszervezet működése gondosan elkülönült a segélyezési munkát végző anyaegyesülettől, ami nagyfokú manőverezési lehetőséget biztosított számukra. A fővárosban és vidéken egyaránt minden nyomdai üzemben bizalmi férfiak működtek: hatáskörüket és jogaikat a kollektív szerződés garantálta. A szervezetben paritásos alapon munkaközvetítő hivatalt állítottak fel, melynek tagjait a szakszervezet és a munkaadók delegálták. Az egyes munkáskategóriák hatásos védelmét külön szervezetek látták el, amelyeknek a szakszervezeti és a szakmai nevelésen túl segélyezési feladataik is voltak. A Magyarországi Gépmesterek és Nyomók Köre, a Magyarországi Hírlapszedők Köre, a Budapestre utazó nyomdászoknak szállást adó Szállóegyesület, a Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre és a Budapesti Betűöntők és Tömöntők Köre alkották azt az érdekvédelmi mechanizmust, amely az anyaegyesülettel és a szabadszervezettel együtt biztosítani tudta a nyomdászok szerzett jogainak megőrzését. A Nyomdászszakszervezet átlagos létszáma az 1940-es évek elején 5000 fő körül mozgott. A grafikai munkások - akik nálunk elsősorban a könyomdászok voltak külön szervezkedtek. Szervezetük két részből, a segélyezést ellátó Senefelder Egyesületből és a Grafikai Munkások Szakszervezetéből állt. A szervezet tagjai közé tartoztak a könyomdászok mellett a kőrajzolók, hangjegymetszők, réznyomók, fénynyomók. ,kemigráfusok és cinkográfusok. Taglétszámuk megközelítette az ezer főt. Mind a nyomdászok, mind a grafikai munkások keresete meghaladta az iparban foglalkoztatottak átlagkeresetét, de a háború előrehaladtával sem a bérminimumok megállapítása, sem a megélhetési költségek növekedését ellensúlyozó bérpótlékok nem tudták biztosítani a nyomdászság megszokott magasabb életszínvonalát. Ekkor még senki sem sejtette, hogy ez a folyamat tartósnak bizonyulhat - más gazdasági viszonyok közt - a háború befejeztével is. A Könyvkötőmunkások Szakszervezete mintegy négyezer tagot tömörített, ezek kétharmada nődolgozó volt. A könyvkötőipar kereseti lehetőségei a többi nyomdaipari szakma alatt maradtak: míg egy könyvkötő szakmunkást 1940-ben 58,5 pengő bérminimum illetett meg, addig például egy éjjeli.. ,lapszedő korrektornál 95, egy gépszedónél pedig 73 pengőt állapítottak meg. A nyomdaipari szakmákat figyelembevéve, a három szakszervezet összesen 12500-13000 tagot egyesített; és nagyobb mérvű létszámnövekedéssel nemigen lehetett számolni . • Az iparág helyzete a háborús konjunktúra dacára romlott. Az anyaggazdálkodási korlátozások mellett a nyomdaipari üzemek foglalkoztatottsága már