Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

1940 folyamán is csökkenő tendenciát mutatott, munkájukat termelési eszközeik csupán részbeni kihasználásával végezték. Bár a könyvárak kisebb mértékben emelkedtek, mint az előállítási költségek, a könyvkereskedelem mégis nehézségekkel küszködött a rendkívül szeszélyesnek bizonyuló könyvpiacon. Sajátos helyzet alakult ki: főleg a visszacsatolt területek révén megnövekedett kereslet ellenére a termelés stagnált, ugyanakkor kiéleződött a harc a nyomdák között, az egyre nehezebben beszerezhető papír- és egyéb nyomdai anyagokért. Amikor a hadikonjunktúra végre a nyomdaipart is magával ragadta, a termelés bővülését nem a termelőeszközök felújításával és fejlesztésével, hanem a kapacitások erőltetett kihasználásával biztosították. A háború - ellentétben a műszer- vagy a gépiparral - itt az 1938. évi technikai szintet konzerválta, és ez határozta meg háború után is, majd 15 éven keresztül a nyomdaipar műszaki fejlesztési lehetőségeit. A viszonylag kislétszámú nyomdászság szervezettsége folytán nagy eredményeket ért el a két világháború közt munka- és megélhetési viszonyainak javításában. Gondoljunk csak a nyomdaipari munkafeltételeket meghatározó kollektív szerződésre, a tanoncskála felállítására, a szabadságidő biztosítására, a munkaidő és a munkabér megállapítására a különböző paritásos bizottságokon keresztül, a más szakmák körében szinte ismeretlen békéltető bizottságra, a már említett munkásközvetítésre és rövid úton a munkáltatókkal kötött rendkívüli megállapodások meghonosítására. A nyomdászság mentalitásának, szellemi arculatának kialakulásában meghatározó tényezőnek bizonyult az európai szinten is példamutató szervezeti élet. Szorosan kapcsolódtak a szociáldemokrata párt választójogi, majd 1920 után annak parlamenti harcaihoz, s a két világháború közti Magyarország legális munkásmozgalmának egyik legerősebb bázisát alkották. Nem véletlenül emelte ki 1943 januárjában a nyomdászból lett miniszterelnök és politikus Peidl Gyula temetésén Szakasits Árpád, a SZDP vezetője, hogy vele "vonult be a magyar parlamentbe legelőször a legelső szociáldemokrata frakció, s az ő ajkán szólalt meg mégpedig méltósággal, a szellemi kultúra magasrangú igényével - legelőször az ország házában a szervezett szociáldemokrata munkásság." A szervezeti autonómiához és a munkásmozgalom mérsékelt programjához való kötődés érvényesült 1944 októberében is. A szervezet vezetői, a később mártírhalált halt Gyürey Rudolf, valamint Brumiller László a szakszervezet és segélyező egyesületének átmentésére törekedtek, halogatva a nyílt konfrontációt az egyesülethez delegált nyilas megbízottakkal. 1944. okt. 20-án a szervezet szaklapjában - amelyet még 1944 júliusában Magyar Tipográfia névre kereszteltek át - Fülöp József a magyar nyomdászság nevében kifejtette, hogy "zúgjon fölöttünk a háború bármilyen förgeteges, szüntelenül csak arra gondoljunk, hogy a nagy Nyomdászszakszervezet él..." A szervezet majdhogy mitikus felfogása ekkor megtartó erőt jelentett, 1945 után azonban konfliktusok forrásává vált: sokak szemében konzervatív színezettel ruházott fel egy osztályharcos és nagy tradíciókkal rendelkező mozgalmat. Maga a történeti szakirodalom és a memoár-írók is egyöntetű keménységgel ítélték meg a szakszervezetek legalitása törekvését 1944. márc. 19-e után: változás ezen a téren csak a legújabb kutatások tükrében tapasztalható. Amikor 1944 szeptemberében a Vörös Hadsereg egységei elérték Magyarországnak a trianoni békeszerződésben megvont délkeleti határát és megkezdték a Viharsarok falvainak és városainak felszabadítását, a magyar munkásság új helyzet elé került. Az ország keleti és középső részén a gazdasági, és