Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

vállalatok életébe mélyen belenyúló centralizáció az eszközök és megrendelések központi áramoltatásával sok tekintetben egységesítette a nyomdák arculatát. A teljes gózzel folyó munkaversenyek nyilvántartása során kapott adatok képezték az alapját annak az új teljesítménybérezésnek is, amelyet a Nyomdaipari Dolgozók Ideiglenes Intéző Bizottsága dolgozott ki, Dédes Gyula elnökletével. A tervezett bérezés szakítást jelentett a hagyományos nyomdaipari gyakorlattal. Az egyesülés koncepciójának jegyében - az első élmunkáskitüntetések kiosztásakor a Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésen - a nyomdászok, grafikusok és könyvkötők már együtt, mint a nyomdaipar munkásai vették át az élmunkásjelvényeket. Az 1948 májusában, a Typographia jogutódjaként megjelenő Betű hangvételének megváltozása, radikalizálódása is jól tükrözte a szakmán belül végbemenő erőátcsoportosulást. Először kulturális téren valósult meg az unió, amikoris a három szakszervezet énekkarait és zenekarait összevonták (jún. 30.); követték sorsukat a szaklapok. Az új Betű augusztus folyamán lépett a három szaklap - a Könyvkötők Lapja, a Litográfia és a Könyvnyomdai Munkások Lapja - helyébe. A lapok összevonása komoly nehézségekkel járt. A könyvkötő és a papíripari dolgozók körében hamar kialakult az a vélemény, hogy a Betű - amelynek nevéből is hiányzott az egységesítő jelleg - általában csak a nyomdászokkal foglalkozik, és a csévegyári, dobozüzemi, zacskókészítő, borítékos, papírzsák- és masékészítő munkás problémáira nem ad választ. Az iparági átszervezéssel kapcsolatban a XVII. szakszervezeti kongresszus előestéjén a Szaktanácsban az az álláspont alakult ki, hogy mindenekelőtt a legjelentősebb iparágak szakszervezeteinek a létrehozását kell napirendre tűzni, s azokat az üzemeket, intézményeket kell előtérbe állítani, amelyek súlyponti szerepet játszanak a termelésben. Ennek megfelelően az 1948. okt. 17-20-ra összehívott kongresszus elé már kész "menetrendet" terjesztettek, és a szakszervezeti mozgalom legfontosabb feladataként tűzték ki a hagyományos szakmai szervezetek helyett az ipari szakszervezetek megalakítását. Ezzel együtt döntöttek az üzemi bizottságok funkcióinak megváltoztatásáról, arról, hogy az 0TI és a MABI egységesítése után a szakszervezetek fokozatosan vegyék át a társadalombiztosítás és a szociálpolitikai gondoskodás feladatát. A kongresszus az MDP programját elfogadva, határozatában követelte a szocializmus gazdasági alapjai megteremtését, az ország iparosítását, különösen a nehézipar és gépgyártás fejlesztését, a mezőgazdaság gépesítését és a könnyűipar arányos fejlesztését. Kihangsúlyozták, hogy a szakszervezeteket a termelés felé kell fordítani, biztosítva cselekvő közreműködésüket a tervek megvalósításában, és hogy erre a feladatra magukat a dolgozó tömegeket is mozgósítsák: a munkásosztály érdekeinek védelmét összhangba kell hozni az állami érdekkel. Mindebben rejtve már az eljövendő idők fenyegető szelleme is felsejtett: Gerő Ernő a kongresszuson elhangzó főtikári beszédben adott direktíváiban az üzemeken belüli "anarchikus állapotok" felszámolására, a normalazítókra, a jogtalan követelésekre és a "dolgozók általános érdekével" szembehelyezkedő szakmai érdekekre hívta fel a figyelmet. °' A szervezeti változások során az apparátus maga is átalakult, s a Szakszervezeti Tanács helyébe a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) lépett. A Központi Vezetőségbe két nyomdászvezető, Galló Ernő és Mózes Tibor került, Halász Alfréd a Központi Választott Bíróság elnöke lett. Galló - a számára kiosztott szerep értelmében - kijelentette: "...ha semmi más előny nem származna az ipari szervezésre való átalakulásból, csak