Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

ről többször is elhangzott az a mondat.^hogy az, aki "nem szakszervezeti és nyomdásztag, akkor nem jó kommunista", épp a párt volt, amely a termelés fegyelmének védelmében mindenféle radikális elképzeléssel szembeszállt. A "szakszervezeti erőszakot" az üzemi bizottságok nagyrésze mégis átvette, és sorra jelentek meg a gyárkapukra „kifüggesztett, "Nálunk csak szervezett munkás dolgozhat" feliratú táblák. A nyomdászok április folyamán - az élet normalizálódásával párhuzamosan" - új intézőbizottságot választottak. A hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, mert az első választáson a szaktársak képviselete igen gyérszámú volt, és kétség férhetett a bizottság legalitásához. Volt egy másik, kevésbé kihangsúlyozott, ámde annál döntőbb szempont is: a pártközi megegyezések alapján a kommunisták fokozottabb bevonása a vezetésbe. Az április 22-i ülésen Brumiller Lászlót, Buczella Árpádot, Grigalek Lajost, Halász Alfrédet, Heitter Imrét, Horváth Gyulát, Huszár Istvánt, Kerék Lajost, Kruzslák Ferencet, Mestyán Jánost, Miséje Tivadart, Pápay Józsefet, Palkó Sándort, Povárny Jenőt, Prohászka Ferencet, Ráday Ivánt, Reiner Gézát, Schillinger Lajost, Seress Irént, Teperovits Károlyt és Willert Andort választották meg. Az intéző bizottságban ekkor már öt kommunista kapott helyet köztük az ún. nyomdászellenzék egyik volt vezetője, Kruzslák Ferenc, az Állami Nyomda kommunista pártcsoportjának vezetőségi tagja, Palkó Sándor, az Atheneum párttitkára és Willert Andor, aki a szakszervezeti mozgalom kommunista frakciójához tartozott. Az új intézőbizottság megerősítette Brumillert titkári tisztjében és az ausztriai deportálásból visszatért Grósz Ernő - aki még az év folyamán Gallóra magyarosított - elfoglalta régi, levelező titkári helyét a szervezetben. A fővárosban 1945 március közepén a Grafikai Munkások Szakszervezete 120, a nyomdászoké 3640, a Könyvkötők Szakszervezete pedig 2817 főt számlált. A nyomdászok a több mint 87 ezer tagot és 42 szakmai szervezetet tömörítő mozgalomban ekkor már csak közepes nagyságú szakszervezetnek számítottak. Ez akkor is igaz, ha a három szakma szakszervezeti tagjainak összlétszámát, a 6577 főt tekintjük. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a szakszervezeti életben a nyomdászok számarányukhoz képest jóval nagyobb szerepet játszottak, mint más, hasonló létszámú szakmák. A Szaktanács újraszervezésében a kommunisták és a velük szorosan együttműködő szociáldemokraták mellett olyan különleges szerepet vállaló munkásvezetők is részt vettek, mint Kőműves József és Brumiller László, bár hozzá kell tennünk, hogy ekkor még sem a bal, sem pedig a jobboldalnak nem alakultak ki határozott kontúrjai a mozgalmon belül. Az első napokban kibontakozó ellentét a kommunisták és a szociáldemokraták között - noha mindkét párt azonosan ítélte meg a munkásenység és a reakció elleni következetes harc kérdését főképp személyi és taktikai jellegű összeütközésekben nyilvánult meg. A harc először a főtitkári pozíció betöltésének kérdésében éleződött ki. A kommunisták ragaszkodtak ahhoz, hogy a Szaktanács operatív vezetője, a főtitkár Kossá István legyen, a másik munkáspárt viszont e tisztséget a még koncentrációs táborban sínylődő választott főtitkárnak, Peyer Károlynak kívánta fenntartani. Végülis Kossát választották azzal az indoklással, hogy a kongresszusig úgyis minden tisztség ideiglenesnek tekintendő. A két munkáspárt közötti megállapodás alapján Brumiller Lászlót is a Szaktanács elnökségébe választották, Mózes Tibor pedig az apparátus oktatási titkára lett. ur