Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei II. (Budapest, 1985)
III. Krónika
STATISZTIKA A MAI MAGYAR LEVÉLTÁRAKRÓL Fordítsuk figyelmünket a kötet által nyújtott adatokra. 66 levéltár, néhány fiókleyéltár és a pártarchívumok alkotják a mai magyar levéltárhálózatot. Az általános levéltárak iratanyagainakmennyisége az 1950. évi 74 ezer folyóméterről 1980 végére 159 ezer folyóméterre növekedett, a szaklevéltáraké 13 712, az egyházi szaklevéltáraké 10 093 folyóméterre nőtt, összesen megközelítette a 183 ezer folyómétert. (1984 végén pedig már ez a szám kb. 194000 volt, jelezve a dinamikus növekedést.) Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a szerveknél közel félannyi irat vár levéltári átvételre, mint amennyivel a levéltárak iratanyagának mennyisége 30 év alatt gyarapodott. A fenti hagyományos iratok mellett, a magyar levéltárak nemzetközi viszonylatban is jelentős, több mint 42 millió mikrofilmfelvételt is őriznek. A levéltári dolgozók száma 1950-1980 között az általános levéltárakban 137 főről 565 főre nőtt. A szaklevéltárakban 1980-ban 45 fő dolgozott. Az egyházi levéltárak dolgozói többnyire nem főfoglalkozásúak. Azon gyűjtőköri szervek száma, melyektől a levéltárak a lényeges információt tartalmazó, történeti értékű iratokat átvesznek, több ezerre rúg. Sajnos, erre vonatkozóan nem találtunk sem az egyes levéltáraknál, sem az - egyébként igen pontos és információgazdag bevezetőben sem összesítő adatot. (Igaz, ez a szám állandóan változik.) A levéltári anyag kutathatósága szempontjából igen lényeges, hogy az elmúlt 3 évtized szorgos munkájának eredményeként az iratok 85%-a (középszinten) rendezett és a kutatók rendelkezésére áll. Az általános levéltárakat évi átlagban 3 ezer kutató 25-30 ezer alkalommal keresi fel. A külföldi kutatók száma évente 150-200 között van. A levéltáraknál évente mintegy 12-15 ezer magánügyfél jelentkezik munkaviszony, szolgálati idő, iskolai végzettség stb. igazolása céljából. A levéltárosok saját kutató munkájára számszerű adatot nem találtunk ugyan a könyvben, de ilyen irányú, sokrétű, gazdag tevékenységükről szemléletes képet kapunk nemcsak a bevezetőben, hanem minden egyes levéltárról szóló fejezet végén is. A statisztika világosan tükrözi, hogy levéltáraink milyen jelentős fejlődést értek el az elmúlt évtizedekben. Mutatja azonban azt is, hogy milyen sok és sürgős feladat vár még e téren is ránk. Csak néhány fontos példát említünk meg: elégtelen a levéltárak befogadó képessége, a napjainkban „termelt" levéltári értékű irattömeg gyorsabban nő, mint a levéltárak raktári férőhelye. Tudni kell, hogy a levéltárak többsége ma sem rendelkezik önálló épülettel. 1921-22-ben is csak egy volt: a Magyar Országos Levéltár(!), és mindössze egyetlen új, kizárólag levéltári célokat szolgáló épület létesült a felszabadulás után; a Szolnok megyei Levéltár. Igaz, az utóbbi években - a szükségből erényt kovácsolva - több megyében decentralizált fióklevéltárak jöttek létre (pl. Kiskunfélegyházán, Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón, Csongrádon, Hajdúböszörményben, Vácott, Nagykőrösön, Dunaújvárosban, Mosonmagyaróvárott, Balassagyarmaton, Kőszegen, Bazsiban, Pápán, Petrikeresztúron) egykori járási hivatalok, iskolák megürült épületeiben. Az átalakítás azonban nem tette lehetővé igazán korszerűen felszerelt levéltárak létrehozását. Elégtelen a restaurálási kapacitás, sőt korlátozott a mikrofilmezés üteme is. (E téren az Új Magyar Központi Levéltárban 1983-ban kiépített mikrofilm-műhely bizonyára lényeges javulást fog eredményezni!) A többszörösére nőtt levéltári dolgozói állomány sem képes az időközben megnövekedett mennyiségű iratanyagot korszerű, színvonalas nyilvántartási segédletekkel ellátni, a megnövekedett kutatási igényeket kielégíteni. Nagy probléma, hogy nincs Magyarországon képesítést nyújtó irattáros-képzés, ami tovább nehezíti a szervek iratkezelésének amúgy is problematikus helyzetét, holott az ügyvitel túlnyomó (a szükségesnél nagyobb) része nálunk még írásban folyik, még nincs automatizálva. Újabb beruházásokra van szükség a levéltári értékű számítástechnikai adathordozók begyűjtéséhez is. Mi tagadás, akármelyik szomszédos ország