Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

I. Levéltártani kérdések

iratok jegyzéke", „Az iratselejtezés, valamint a Szovjetunió levéltárai iratgyarapításának elmélete és gyakorlata" című monográfia, „A tükröződő iratok selejtezésének alapelvei", „A tudományos-technikai dokumentáció selejtezésének elvei", a „Módszertani javaslatok a személyi fondok iratanyagának a selejtezésére" c. módszertani útmutatók. 1974-ben az iratbegyűjtés kérdéseinek összszövetségi szinten rendeztek tudományos konferenciát. A szovjet levéltári intézmények az iratmegőrzés területén is a kutatások egész sorát végezték. Tanulmányozták az íráshoz felhasznált anyagok fizikaikémiai tulajdonságait, az iratraktárak hőmérsékleti-nedvességi viszonyait, a féregtelenítés és fertőtlenítés kérdéseit, a mikrofilmek őrzésének és nyilvántartásának, a biztonsági mikrofilmezésnek a kérdéseit. Sok cikket szentelnek az iratnyilvántartásnak, mint az iratok megőrzése egyik legfontosabb eszközének is. A tudományos tájékoztató apparátus készítéséhez nagy segítséget nyújt „Az iratanyagok leírásának differenciált módszere" c. módszertani segédkönyv. Fokozódik a 70-es évek vége felé az elméleti tevékenység a levéltárügy egy sajátos területén, a levéltárjog területén is. 1976 októberében jelent meg „A történeti és kulturális emlékek őrzéséről és felhasználásárról" szóló törvény. Jelentőségét érzékelteti, hogy legmagasabb szintű jogszabály évtizedek óta nem foglalkozott levéltári kérdésekkel. Igaz, a törvény együtt foglalkozik a közgyűjtemények három fő területével: a múzeum-, könyvtár- és levéltárüggyel. Ez azonban nem csökkenti jelentőségét, hanem inkább azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban a levéltárak ugyanolyan becsben vannak, mint a többi közgyűjtemények, a könyvtárak vagy a múzeumok. A törvényből csupán két helyet idézek, melyek jelzik, hogy a magyar és a szovjet levéltár jog közös irányban halad. A negyedik cikkely a levéltári anyag tulajdonjogának kérdését tisztázza: „A történeti és kulturális emlékek az állam, a kolhozok és más szövetkezeti szervezetek, azok egyesüléseinek, valamint a társadalmi szervezetek és az állampolgárok személyes tulajdonában vannak". A magyar levéltárjoghoz hasonlóan követeli meg a törvény a személyi tulajdonban lévő levéltári anyag nyilvántartását és őrzését is: „...az állampolgárok személyi tulajdonában lévő, jelentős történeti, tudományos, művészeti vagy más kulturális értéket képviselő tárgyakat és dokumentumokat történeti értéknek kell tekinteni, és azokról a legteljesebb föltárás és legbiztonságosabb őrzés érdekében állami nyilvántartást kell vezetni". Már korábban is említettük az 1978. évi kormányrendeletet, melynek címe „A levéltárügy szervezésének megjavításáról a Szovjetunió levéltáraiban". Ennek főbb tézisei: mindazon iratanyag sürgős begyűjtése a központi levéltárakba, amelynek irattári őrzése lejárt; mikrofilm-másolatokból biztonsági fond megteremtése 1990-ig a legértékesebb iratokról; szervezéstechnikai eszközök és számítógépek felhasználásával automatizált kutatási rendszerek kiépítése; az iratok nyilvántartása, feldolgozása, biztonságos őrzése feletti ellenőrzés fokozása; a tudományos kutatómunka továbbfejlesztése; egyesített irattárak kiépítése az ipari, termelői, és tudományos-kutató szervezetek között; levéltáros továbbképző kar nyitása 1979-ben a Moszkvai Állami Történeti-Levéltári Intézetben; intézkedések a központi levéltárak jobb anyagi ellátására. Külön helyet lehetne szentelni a tudományos-kutató központokban (VNIIDAD, NICTD) vagy a levéltáros-irattárosképző intézetekben folyó tudományos munkának, a „Szovjet Levéltárak" („Szovetszkie Archivi") és az egyes köztársaságok levéltári folyóiratai növekvő tudományos színvonalának, de hely hiányában nem tehetjük. /9/