Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

I. Levéltártani kérdések

lettel ellátva kerül a levéltárakba, amely levéltári segédletnek is megfelel. Ez azt jelenti, hogy a szovjet irattárak minőségileg magasabb szintű munkát végeznek, mint a magyar irattárak, megszabadították — persze csak az új anyagok vonatkozásában — a levéltárakat az időt rabló rendezési, selejtezési és jegyzékkészítési munkáktól, s így ezek idejüket és figyelmüket a magasabb szintű segédletek készítésének, az iratanyag jobb felhasználhatóságának, ill. az iratanyag jobb felhasználásának szentelhetik. Az iratképző szervek számának, az iratfajták számának, az iratok mennyiségének igen gyors növekedésére nyilvánvalóan csakis az irattárak szerepének megnövelésével lehet válaszolni. A gyűjtőköri tevékenység fent jelzett eredményességének egyik legfontosabb biztosítéka a selejtezés gondossága is. A selejtezés nem tapasztalatlan irattárosok vagy nyugdíjasok ad-hoc jellegű munkája. A selejtezést minden iratképző szervnél állandó bizottság végzi. A bizottság minden évben selejtezi a selejtezhető iratokat. A levéltári szerveknél is állandó selejtezési bizottság dönt a selejtezések jóváhagyásáról. A selejtező bizottságok munkájukban természetesen alapul veszik az irattári terveket, mint ahogyan kiemelkedő szerepük van az irattári tervek összeállításában is. Az is jellemző, hogy sokkal gyakrabban beszélnek a selejtezési bizottságok értékmegállapító tevékenységéről, mint a selejtezésről, az iratanyag megsemmisítéséről. A selejtezés, illetve a selejtező bizottságok értékmegállapító tevékenysége a levéltári szakirodalomnak is gyakori témája. Mint ahogyan az is gyakori témája manapság a levéltári elméletnek, hogy mit tekintsenek egyáltalán levéltári értéknek. E kérdésben teljes joggal merültek fel a viták. Ugyanis, a szovjet levéltárügy megszervezésének kezdetén — természetesen minden levéltári értéket megmenteni szándékozó iratvédelem érdekében — nemcsak kiterjesztették az iratvédelmet minden iratanyagra, hanem egyúttal levéltári értékűnek és ezáltal az Állami Levéltári Fond részének minősítettek minden iratanyagot. Elmosódott tehát a különbség az ügyviteli és a történeti értékű iratanyag között. A levéltári anyag ilyen extenzív felfogása egyre terhesebb lett a szovjet levéltárak számára. A hetvenes években a levéltári anyag új felfogása érlelődött meg, mely már csak a tudományos, politikai, kulturális, történeti értékű iratanyagot tekinti levéltári értékűnek és a szovjet levéltári fond részének. Ez az új felfogás egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a nem levéltári értékű iratanyagot kevesebb védelemben kell részesíteni, másrészt azt ismeri fel, hogy most, amikor az irattermelés a mindent elöntő tenger veszélyével fenyeget, rendkívül fontos feladat a valóban levéltári érték megállapítása, az értékes információ-hordozók megkülönböztetése az információ-szegény anyagoktól. Ezt a követelményt a szovjet szakirodalom a „minimális terjedelmű iratanyag — maximális információ" elvében fogalmazta meg tömören. Ennek az elvnek a megvalósítása mentesít sok felesleges levéltári munkától, raktározási gondtól, kutató munkától. Ezért egyik központi témája ez ma számos szovjet levéltári tudományos vizsgálódásnak, de a levéltári jogi szabályozásnak is. A levéltáron belüli iratvédelem, a levéltári anyag biztonságos őrzése a levéltárban azonban — szemben a levéltár előtti, a levétáron kívüli iratvédelemmel — még a 70-es években sem vált megnyugtatóvá. A Levéltári Főigazgatóság a 70-es évek elején kénytelen volt megállapítani, hogy „... gyökeres változás a levéltári anyag biztonságos őrzésében nem következett be. E feladat teljesítésének részletes vizsgálata 1972-ben arra engedett következtetni, hogy az alapvető hiányoságokat nemcsak hogy nem távolították el, hanem azok részben még súlyosabbakká váltak ..." /5/