Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

I. Levéltártani kérdések

Igen nagy horderejű az ún. „egyesített irattárak" elterjedése is a 70-es évek közepén. Ezek az irattárak több vállalat, szervezet vagy intézet iratanyaga számára biztosítanak jobb őrzési és feldolgozási feltételeket. Számuk gyorsan növekszik. Emelkedik a különböző szaklevéltárak száma is. Az irodalmi és művészeti, valamint a kinofonofoto-dokumentumok levéltárainak szükségessége régen elismert. A 60-as évek közepe óta rohamosan nő a tudományos-technikai dokumentáció számára létrehozott központi levéltárak hálózata is. Mennyiségileg és minőségileg egyaránt javul a szovjet levéltárak káderellátottsága. A 70-es évek első felében kereken 3000-rel, így 19 000-re nő a levéltári dolgozók száma. Komoly figyelmet fordítottak a levéltári vezetők és tudományos munktársak továbbképzésére technikumokban, felsőfokú intézményekben, továbbképző tanfolyamokon, valamint szemináriumokban, konferenciákon és szimpóziumokon. Csupán a Moszkvai Állami Történeti-Levéltári Intézetben 369 levéltári dolgozó végzett továbbképző esti tanfolyamon a kilencedik ötéves tervben. A szovjet levéltári intézmények tehát egyre változó-bővülő rendszert alkotnak, amelyet ma már tervszerűen és tudományos megalapozottsággal, állandóan igyekeznek a kor gazdasági-társadalmi követelményeihez igazítani. A levéltárak és irattárak, valamint az iratkezelés szoros kapcsolata már az első lenini levéltári dekrétum egyik alaptézise. Ezt az alapelvet évtizedeken át a Levéltári Főigazgatóság következetesen valósította meg. Erőteljes változások a 60-as években indulnak meg, amikor az irattárak és az iratkezelés ellenőrzése elsősorban a levéltárak feladata lett, és az ügyiratkezelést, de főleg az irattározást 1961-ben, illetve 1966-ban részletesen szabályozták. A gyűjtőterületi munka legnagyobb fejlődést a 70-es években az iratkezelés területén mutat. „Az iratkezelés egységes állami rendszere" (E. G. Sz. D.) címmel 1974-ben újra szabályozták az írásbeli ügyvitel, az irattározás és selejtezés egész problémakörét. Az iratkezelési szabályzat és irattári terv készítése már a 60-as évek szabályaiban is megvan, de most részletes kifejtést nyernek, és egységesen kötelező jellegűek lettek. A 60-as évekig, sőt sokkal messzebbre visszanyúló korszerűbb iratkezelés, az egységes iratkezelés szovjet rendszer által nyújtotta lehetőségei, valamint a levéltárak és levéltári szervek évtizedes megfeszített eredménye az, hogy az iratkezelési szabályzatok és irattári tervek gyakorlati alkalmazása a 70-es évek végére sokkal nagyobb mértékben megvalósul, mint nálunk. Példaként csupán annak a belgorodi tartományi vb-titkárnak a tapasztalataira hivatkozom, akinek a vezetésével az 1977—78-as évben átfogóan ellenőrizték a „tartomány" („oblaszty") iratkezelését és irattározását. „Ma az oblaszty irattáraiban levő, állandó megőrzést igénylő iratanyag 95%-a rendezett, és elő van készítve ahhoz, hogy átadják az állami levéltáraknak: az intézmények, szervezetek és vállalatok 96%-ának pedig van levéltári szervekkel egyeztetett irattári terve". /4/ Ehhez az idézethez még két fontos megjegyzést is kapcsolhatunk. Az egyik az, hogy egy 1978-as kormányrendelet a szovjet levéltárak és irattárak levéltári iratgyarapító munkájának megjavítása érdekében előírta, hogy a legrövidebb időn belül (1—2 év) valamennyi irattár — rendezetten és segédletekkel ellátva — adja át a levéltáraknak mindazt az iratanyagot, amelynek irattári őrzési ideje lejárt. Másrészt igen erőteljesen kell azt is hangsúlyozni, hogy ma már az iratanyag valóban rendezetten, végleges őrzési formáját elnyerve, és olyan segéd-