Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342 - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 5. (Budapest, 2014)
IV. Az ország nádorától az „ország nádoráig” (A nádori intézmény vázlata a 12. század végétől 1343-ig)
52 Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342 nére a nádori hivatal elemeit és jellemzőit nem lehet világos módon, mindenkire jellemzően körülhatárolni a 13. századra vagy akár a 14. század első felére nézve. Az Aranybullák szabályozása ugyanis csak elmélet volt, a részleteket a szokásjog szabta meg, és a főbírói jogkör gyakorlását nem minden nádor érvényesítette egyformán. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ekkoriban a nádori hivatal annyira működött, amennyire a betöltője komolyan vette a feladatát. Egyedüli különbség az 1320-as évektől kezdődően mutatkozott, amikor a mindenkori nádorispán már egy jól körülhatárolható szokásjogi normarendszer szerint gyakorolta tisztségét, de markáns különbségek, átalakulások természetesen ebben a korban is voltak. Ám a nádor területi „hatósugara" (tehát nem az elméleti joghatósága!) drasztikus változásokon ment át e 150 év folyamán. Kezdetben a nádor - úgy tűnik - ténylegesen az egész ország nádora kívánt lenni, mert kb. a tatárjárásig kimutatható az, hogy a tisztségviselő a királyi udvarhoz hasonlóan vándorolt az országban és bírói úton intézte az elé kerülő ügyeket. A tendencia az 1240-es évek végétől kezdett megfordulni, és ekkor a nádorok alapvetően egyetlen régióhoz kötődtek (ennek volt markáns képviselője Roland nádor). Az 1260-as éveket jellemző belpolitikai megosztottság apa és fia között méginkább felerősítette ezt a folyamatot. Ekkorra a nádori poszt szinte kizárólagosan politikai tisztséggé vált, azaz viselője bármilyen téren bármire „bevethető" volt, és teljesen mellékes, inkább csak presztízsokai voltak, hogy ő éppen a nádori tisztet viselte. A IV. Béla országlását követő politikai versenyben ez a tendencia ugyanúgy megmaradt, csak a körülményeknek megfelelően formálódott át. Az időszakra jellemző volt, hogy néhány kivétellel a korszak nádorai alig bíráskodtak, és aktív vagy passzív tevékenységük szinte soha nem mutatott túl egyetlen régió határain. Az 1270-es évek elején megjelenő generalis congregatio intézménye (azaz egy-egy vármegye számára tartott közgyűlés, amelyen a megye ügyeit intézték) is meglehetősen ritka volt, és sohasem mutatott túl az adott nádor által amúgy is bírt terület határain, vagy azokon a vármegyéken, amelyeknek az ispáni címét is viselte. Ekkor tehát a tisztség viselői, bár jogkörük de iure mindig kiterjedt az egész országra (leszámítva bizonyos kivételeket, amelyekről alább részletesen szó lesz), ám de facto csak egy adott terület ügyeit intézték. Mindezek visszatükröződtek abban, hogy a 13. század legvégén III. András már tudatosan is megosztotta az intézményt, és később szövetségeseinek egy körét örökös nádori címmel is jutalmazta - a gyakorlatban ugyanis semmiféle jogütközést vagy konfliktust nem eredményezett az sem, hogy az országban egyszerre heten is palatínusnak címezték magukat (feltehetően királyi jóváhagyással). 1310-től kezdve, mikor I. Károly már a saját kezébe kívánta venni a tisztség betöltését, a saját kinevezett nádorai is főként az Aranybulla kiegészítése nem az ilyen típusú hatalmaskodási ügyekre célzott, hanem az egyházi és világi joghatóság határvonalát konkretizálta. Arra, hogy bármelyik nádor az ott felsorolt ügyekben ítélkezett volna, írásos nyom nincs, így inkább csak sejthetjük, hogy történtek konfliktusok e téren, ha érdemesnek tartották ezt is külön leszögezni.
