C. Tóth Norbert-Lakatos Bálint-Mikó Gábor: A pozsonyi prépost és a káptalan viszálya (1421-1425). A szentszéki bíráskodás Magyarországon - a pozsonyi káptalan szervezete és működése a XV. század elején - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 3. (Budapest, 2014)
Tanulmányok - 4. A pozsonyi ügy menete és ismertetése
A pozsonyi ügy menete és ismertetése 159 Az ítéletlevelek közül tizenkettő maradt korunkra. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiket az ítélet meghozatalának dátumával (azaz vízkereszt ünnepének 15. napjával) látták el, noha egyértelmű, hogy később, és nem egy napon keletkeztek. A közös datálásra a jogérvény is kínál magyarázatot, hiszen a kánonjog szerint a delegált bíró megbízatása az ítélethozatallal megszűnik.343 (Igaz, közben Vicedomini lett a vikárius.) Az ítéletlevelek tartalmazzák az ítélet kihirdetését is. Az, hogy később állították ki őket, nyilvánvaló, de a 17. számú büntetésösszesítő egy részlete külön is alátámasztja, amely szerint a prépostnak a 30. vádpontban megítélt esküt az ítélethozatal napján kellett volna letennie. Mivel távolmaradt, ezután hozták meg az ítéletet, amelynek a dátuma egyúttal az ítéletlevél kelte is. Mint említettük, az írnok a meglévő írásbeli perakta megfelelő részeiből másolta össze az oklevél szövegét. Az egyes együtt tárgyalt vádpontokról közös ítéletleveleket állítottak ki, ezeken kívül a biztonság kedvéért külön oklevelet készítettek, amelyben a káptalant a prépost bizonyítása hiányában felmentették az ott felsorolt vádpontok alól (13. sz.). Formai szempontból az ítéletlevelek teljesen megfelelnek a korszak gyakorlatának, a szöveg szokásos alkatrészeit — invocatio, intitulatio, felek megnevezése, a tényállás megnevezése (leíró rész), dispositio (indoklás és döntés), záradékok, keltezés, tanúk (vagy bírótársak) felsorolása, közjegyzői aláírás344 — itt is maradéktalanul megfigyelhetjük. Mindegyiket — a szokott módon345 — a jelenlévő közjegyző, Egédi András fia Gergely pécsi egyházmegyei klerikus, császári közjegyző erősítette meg záradékával és jelvényével.346 Az eredetiben fennmaradt példányok írásképe alapján azonban két írnokot különböztethetünk meg, őket A-val és B-vel jelölhetjük. Az A írta a 6., 7., 12., 14., 15. és 16. számú okleveleket, míg a B valamivel kevesebb példányt: a 9., 10., 11. és 17. számúakat. (Csak későbbi másolatban vagy átírásban maradt fenn a Z, 8. és 13. számú ítéletlevél.) A két kéz között egy jellegzetes tévesztés is megkülönböztető jegy: a per tárgyának megjelölésében B írnok mindig eltévesztette a iuribus alakot, és mindhárom oklevélben iniuriis alakot írt. Igaz, egy alkalommal, a 16. számú oklevél írásakor A is hasonlóan lépre ment, de szövegében jól láthatóan saját kezűleg kijavította a hibás szóalakot. (Az ítéletlevelek iniciáléit megnézve feltehető, hogy az N-kezdőbetűk a szöveg íróihoz képest más kéz munkái. Formája alapján az iniciálé rajzolata több típusba is sorolható, amelyek mind az A mind a B kéz által megírt okleveleken felbukkannak, és nem eleve a hártyán találhatók csak a díszesebbek.)347 forintot(!) fizetett az esztergomi érsek és bírótársai által hozott ítélet kiállításáért. DF 237615., p. 5. és 22., lásd még C. Tóth: Sasadi tizedper 23. 343 X 1. 29. 4. és 9. Friedberg II. 160. 344 Mai formája is hasonló, vö. Erdő: Egyházjog 762-763. (3053-3064. bek.) 345 Vö. Csukovits: Közjegyzők 68. 346 Függelék I/a és I/b, az oklevelek felsorolásával. Lásd még: Csukovits: Közjegyzők 71. 347 Típusok: kereszt az N száraiban: 6., 9., 16. sz.; fehér vonalkontúr a betű körül: 9., 10., 11., 14., 15., 16. sz.; szőlő- és indadíszítés: 6., 9., 11., 15., 16. sz.; belső mezőben pálmalevél: 9. és 11. sz.
