Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
4. FÖLD- ÉS TERÜLETMÉRTÉKEK, TERÜLETNAGYSÁG-JELÖLÉS
Erdély, Partium. Kővár vidéke: Somkutpataka, 1770. 31 és 93, átlag 62 (ld. 4.2.29.1.13.) A. Fehér megye: Balázsfalva, 1736. 7 és 30, átlag 19 (ld. 4.2.29.1.13.). B. Fehér megye: Kútfalva, 1731. 12 királyi nöl=33 bécsi nöl. 1208 Küküllő megye: Radnót, 1758. 21,5 királyi nöl=59 bécsi nöl; 1209 Ebesfalva, 1726. 33 (ld. 4.2.29.1.13.); Küküllővár, 1726. 59 és 78, átlag 69 (ld. 4.2.29.1.13.), 1733. 32,8 királyi nöl=89 bécsi nöl, 1210 1758. 9—17, átlag 12 (ld. 4.2.29.1.13.). Summázva a nagytájat: 1 kapás=7 és 93 szélső értékkel (7 nagyság) átlag 50 nöl, vagyis 0,3 és 3,3 szélső értékkel átlag 1,8 ár. Dél-Magyarország. Bács megye: Bajnak, 1787. 200; 1211 Szabadka, 1828.200; 1212 a megye, 1828. becsülve 200 (ld. 4.2.29.11.2.). Torontál megye: Zombor, 1828. 200. 1213 Összegezve: 1 kapás=200 nöl (becsülve is), vagyis 7,2 ár. Horvát-szlavón terület. Zágráb megye: Károlyváros, 1828.100. 1214 Körös megye: Körös, 1828. 160; 1215 a megye, 1775. 300. 1216 Pozsega megye: Pozsega, 1769. becsült 275 (ld. 4.2.29.1.19.), 1828. 106. 1217 Szerem megye, 1798.273,1828. 275, 1218 1842. 200, 1219 1860. 200. 1220 Szlavónia, 1767. 275, 1221 18. század 273. 1222 A nagytáj summázva: 1 kapás =100 és 300 szélső értékkel átlag 216 nöl, a 6 nagyságból gyakoriság 200/2, 275/2, 275/2 nöl (utóbbi becsülve is), vagyis 3,6 és 10,8 szélső értékkel átlag 7,7 ár, gyakoriság 7,2, 9,81, 9,89 ár. Tengermellék. Buccari, 1828. 55 ; 1223 Fiume, 1828. 35, 44, 55, 60, átlag 49. 1224 Összegezve: 1 kapás=35 és 60 szélső értékkel átlag 52 nöl, 4 nagyságból gyakoriság 55/2 nöl, vagyis 1,3 és 2,2 szélső értékkel átlag 1,8 ár, gyakoriság 1,9 árt A viszony összefoglalását kezdjük az adattartomány korlátozottságára való figyelmeztetéssel, folytassuk az idő tényezővel, mert mégis tapasztaltuk a hatását. A 18. században még nem érvényesül az az egységesítés, amelyik a 19. század első felében egy-egy településnél már csak egy nagyságot ad a kapásnak. Ez az érték több eredőből fakad, de mindegyik helyi adottság. Részint a gyakoriság ez, részint az ültetéstechnikából, illetve -módból (sűrű, közép, ritka), részint a kezeléstechnikából, illetve lehetőségből (könnyű, közép, nehéz művelés) adódó középértékek alakították ki — nem utolsósorban hivatalos ráhatásra —, így gyakorlati átlagnak is nevezhetjük e nagyságot. E folyamattal párhuzamosan pedig fokozatosan elméleti lesz az egy kapás egy napi munkája, s a 18. század derekán talán már a gyakorlatban is elfeledték az ősi meghatározást. A 18. században tehát még vannak szélső értékek, nemcsak településenként, hanem azokon belül szőlőnként is — más viszonyoknál is tapasztaljuk ezt —, s nagyon valószínű, hogy még ott lappanganak a 19. század elején is az egységesnek tűnő helyi adatok mögött. Mindezt figyelembe véve — vagyis az egy településen belüli szélső értékeket nem tekintve — nézzük meg a táji jellegzetességeket. A legfeltűnőbb az egyes nagytájaknál tapasztalt alacsony nagyságrend, a kis területű kapás, de többféleképpen jelentkezik. Erdélyben általánosnak tűnik az, hogy minden településnél más a kapás nagysága, méghozzá jelentősen különböző nagyságrenden; a szélső értéknél tizenháromszoros a különbség. A Felvidéken Pozsony megyében és Abaúj egy településénél kicsi a kapás nagysága, de majd azonos nagyságrenden. A Dunántúlon a Fertő vidékén, valamint Zala megye néhány településénél kicsi a kapás, s nem olyan közelítő nagyságrenden, de csak másfélszerező a szélső érték; 22 Bogdán -137
