Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

szaporodik. A differenciálódás nehezen áll meg, csak a korszak vége felé tapasztalható az integrálódás folyamata. Földmértékek: az induló készlet 25 egység, 9 alegység. A 17. századi gyarapodás 25 egység, 75 alegység; a század végi készlet 50 egység, 84 alegység. A 18. század során 32 egység, 20 alegység a szaporulat; a század végén 82 egység, 104 alegység van. A 19. században (a korszak végéig) 6 egység, 4 alegység még a növekedés; a korszakzáró készlet tehát 88 egység, 108 alegység; összesen 196 mérték (részletesen ld. 4.4.1.3.). A gyarapodást tekintve az egységeknél a hosszmértékekhez hasonló a helyzet, az alegységeknél azonban rohamos a csökkenés. Az előbbi az igénybővülés lehetőségét, az utóbbi az integrálódást jelzi. A korszak indulása a földmértékeknél jelentős gyarapodást jelez. Csakhogy, mint a részletes ismertetés mutatja (ld. 4.4.1.3.), jó néhány közülük az első években feltűnik, tehát az előző korszakban kellett kialakulniuk, csak nem találtam ott rájuk adatot. Az induló készlet tehát több volt, így a 17. századi gyarapodás kevesebb. Kétségtelen azonban, hogy a 19. század elején mindkét mértékfajtánál lecsökken a növekedés üteme. Ez nem a differenciálódás korlátozottságát jelzi — sok mértéket alkothatna még az ember —, hanem éppen a túlszaporodást, a telítettséget, s egyúttal az integrálódás tapasztalható erősödését mutatja, a mértékegységesítés befejező folyamatát, amelyet később részletesen megvizsgálok (ld. 2.4.5.). 2.2.4.3. Táj szerint nézve a mértékkészletet, jelentős különbséget tapasztalunk a kétféle mértékfajta között. A hosszmértékek többsége nem tájhoz kötött, hanem országos-általános. A helyinek indulók közül a pozsonyi arasz, hüvelyk, láb, öl, rőf (ld. 3.2.1.5., 3.2.6.8., 3.2.9.12., 3.2.17.11., 3.2.21.18.) hamarosan országos mérték lett; a budai láb, öl, rőf (ld. 3.2.9.5., 3.2.17.4., 3.2.21.4.) is annak indult, aztán kikopott, de azért sokfelé maradt használatban tájhoz nem kötötten. Nagytáj egészén dívott az erdélyi hüvelyk, láb, öl, rőf (ld. 3.2.6.4., 3.2.9.6., 3.2.17.5., 3.2.21.7.), s így indult a brassói, a kolozsvári, a szebeni rőf is (ld. 3.2.21.3., 3.2.21.11., 3.2.21.20.). Hasonló a horvátszlavón területen dívó drávamelléki, varasdi, zágrábi rőf(ld. 3.2.21.5., 3.2.21.23., 3.2.21.24.). Helyinek nevezhető (esetleg kisebb tájon dívó) mértékek: a nagyszombati láb, kettőslépés (ld. 3.2.9.10., 3.2.11.5.4.), a többi pedig rőf: a Felvidéken az eperjesi, a kassai, a lőcsei, a selmeci, a túróci (ld. 3.2.21.6., 3.2.21.9., 3.2.21.14., 3.2.21.19., 3.2.21.22.), a Dunántúlon a körmendi (ld. 3.2.21.12.), a Duna—Tisza vidékén a gyöngyösi, a miskolci (ld. 3.2.21.8., 3.2.21.17.). Összesítve (az országossá válókat is számítva) ez a helyzet: a Felvidéken 6 egység, 11 alegység; a Dunántúlon 3 egység, 4 alegység; a Duna—Tisza vidékén 1 egység, 2 alegység; Erdélyben 4 egység, 7 alegység; a horvát-szlavón területen 1 egység, 3 alegység; együttesen pedig 6 egység, 28 alegység dívott, mellettük természetesen az országos-általános mértékek, s ez a készlet 24 egység, 64 alegység (ld. 3.4.1.). Földmértékemknél más a helyzet. Sokkal nagyobb a mértékkészlet, a bevezető áttekintésben nem is lehet részletesen felsorolni; a vonatkozó összefoglaló fejezet-