Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

van belőle, annál jobban csökken a pontosság igénye és fordítva. Tehát a pontossági igény a mérendő nagyságrendjével fordítottan arányos. Kényszerű igénycsökkenés pedig akkor következik be, amikor a mérendő mivolta a mérést nagyon megnehezíti vagy lehetetleníti. Korszakunkban elsősorban a földmérésnél adódott ilyen helyzet. Ha tehát a nagyságrend, illetve a körülmények a pontosság igényét csökkentették, az emberek lemondtak a mérésről és megelégedtek a becsléssel, pontosabban a szemmel való méréssel, a mérendő nagyságának közelítő meghatározásával, bizonyos feltételek között (ld. később). 2.31 A hazai gyakorlat

19 ismertetése csupán az áttekintés igényével veszi számba e kérdéskomplexumnak gyakorlati részét, a mérés megvalósítását, az egyéb vonatkozásokkal a mérésügy fejezetrészben (ld. 2.4) foglalkozom. De még ez az áttekintés is csak nagyvonalú lehet, sőt hiányos is — okleveleink keveset beszélnek e kérdésről. Az áttekintés tárgya tulajdonképpen a földmérés. Részben azért, mert azt is hosszmértékkel végezték. Másrészt az a kevés adat is, ami a hosszmértékkel való mérésére található, részint általános jellegű (egységesítés), részint a legfrekventáltabb hosszmértékre, a rőfre vonatkozik, s a lényeg röviden megmondható: hitelesség, mértékellenőrzés. Ez pedig a mérésügy fejezetrész témája, ott foglalkozom vele (ld. 2.4). Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy az adathiány érthető. Akkoriban sem volt sok probléma e területen, nem volt szükség okleveles rögzítésre. Ez a mérésmód egyszerű: a szolgáltatott hal, a készítendő gyertya nagyságát, egy gerenda vastagságát, a textíliát vagy az épület falazatát, ha más mértékegységgel is, de csak oly módon mérték, ahogyan ma. Problematikusabb az út mérése. A tényleges mérésre nincs hazai adatunk. Külföldi is csak jóval korábbról, illetve jóval későbbről van. Már a rómaiak alkalmazták a mérőkereket, amelyet aztán Európa új népei is használnak majd, s ennek segítségével helyezték el a mérföldköveket.

20 A mérőkerék kerülete a kiválasztott hosszmértékegység — pl. a rúd — nagyságának megfelelő volt, így a kerék egy fordulata akkora távolságot jelölt. Ahány fordulati annyi egység, tehát csak a fordulatokat kellett megszámolni, amelyet egy az óraműhöz hasonló szerkezet meg is tett. E mérőeszközzel aztán — akár tahcskán, akár kocsin alkalmazták ötödik keréknek — könnyen, pontosan megmérhették az út hosszát, kitűzve a mérföldköveket. Végezhették ezt a munkát primitívebb módon is: mérőkötéllel. Útról lévén szó, tereptárgy nem akadályozott, jelentős hosszúságot használhattak hozzá, viszonylag gyorsan haladhattak. Nyilvánvaló, ez volt a korábbi módszer. Hogy nálunk e kettőből melyiket mikortól alkalmazták, nem tudjuk, de az tény, hogy a mérföld első okleveles előfordulását 1211-ből ismerjük, s a XIV. század elejéről már több típusát is (ld. 3.28). Ez pedig arra enged következtetni, hogy a XIII. században már mi is megmértük az utakat. S ha megmérték, az egyes mérföldek távolságát kétségtelenül meg is jelölték valamilyen mérföldjellel: karóval, kővel. (Az egyéb vonatkozásokra ld. 2.4). Említsük meg azon módokat is, amikor nem hosszmértékkel mérték a nagyobb távolságot, így földmértékkel: a hold hosszúságával (első előfordulása 1221) és a telek hosszával (első előfordulása 1326), illetve már a becslést közelítő módon: nyíllövéssel