Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

mértékek már eleve nem egyformák, a mérték nagysága két értékhatár között változik. A másik ok az, hogy az objektíven meg nem határozott mértéknagyság esetén nagyobb lehetőség nyílik a csalásra. Hiszen még az objektív mértékek megléte esetében is gyakorta előfordul a „tévedés". Ez a két ok két feladatot szabott meg: Az alap-mértékegységek megalkotását és azok hitelesítését. Ezekből következett a harmadik feladat: a hitelesített alap-mértékegységek használatának ellenőrzése, illetve a hamis mérték használatának a tilalmazása. Már az ókorban sor került erre,

14 tárgyalt korszakunkból pedig sok vonatkozó rendelkezést látunk majd (ld. 2.24.21, 2.24.31). A mértékek egységesítése azonban századokon át váratott még magára, csak a XIX. század végén jutott eredményre a metrikus rendszer bevezetésével. 2.22.1 Ez az igény alkotta meg az etalont: a valamely tartós anyagból készült hiteles mintáját a mértékegységnek mint tényleges alapmértéket. A természetes „élő" mértékegységet mesterséges, megmerevített mérték testesíti meg, amely fizikai tulajdonsága miatt alkalmas arra, hogy megsokszorozzák vagy felosszák. így az etalon — függetlenül az eredeti funkciótól — önmagában meghatározza ezt a képviselt mértékegységet (pl. a királyi arasz etalonja a királyi araszt, ld. 3.21). Etalont készíthettek egy vagy több — kisebb-nagyobb — mértékegységről is, kisebb vagy nagyobb mérték azonban keletkezhetett úgy is, hogy ezt az alapegységet osztották vagy sokszorozták: a nem etaionizált mértékeket hozzá viszonyították. E viszonyszám megállapításával az így létrehozott mértékeket is mintegy hitelesítették: közvetve etaionizálták, ugyanakkor e művelettel egyúttal létrehozták a mértékrendszert is (ld. 2.24). Egy-egy etalon érvényessége azonban csak bizonyos meghatározott területre szorítkozott, mondjuk úgy: egy-egy uralmi rendszer határáig. Következőleg ugyanannak a mértékegységnek (pl. rőf) a különböző népeknél más-más nagyságú etalonja lehetett. Ez természetesen problémát okozhatott a népek közötti kapcsolatban, elsősorban a kereskedelemben. A problémát azonban nagyon egyszerűen oldották meg: megállapítva a kétféle etalon viszonyát, az egyik értékre átszámították a másik értéket (pl. 1 X rőf egyenlő 1 l

\i Y rőffel). Ezt a módszert alkalmazták már az ókorban is, még inkább ezt cselekszik a középkorban, amikor egy-egy etalon érvényességi hatóköre sok esetben csak egy uradalom területére szorítkozik. A tárgyalt korszakra éppen ez a jellemző: az egyes mértékegységek etalonjainak szűk körű érvényessége, s ebből következően sokfélesége. E szétszórtságot az ország határain belül egységesíteni törekszik részint az ösztönösen ható szokásos mérték, részint a szándékosan ható királyi mérték (ld. 2.24). Hogy azonban a későbbiekben tárgyalt hossz- és földmértékeinek mindegyikének lett volna etalonja, nem tudjuk. Mint később látni fogjuk, alig van adatunk ilyen etalonok létezéséről. Mégis kellett lenniük. Előbb-utóbb létesíteni kellett tartós mintát, mert nélküle a mérték huzamosabb használata a kor társadalmi fejlettsége szintjén már nehezen elképzelhető. A hosszmértékek esetében, ha nincs is írott adatunk, feltételezhetjük, hogy ha nem is mindegyikről, de legalább a leggyakrabban használt mértékegységről, így pl. a rőfről — amelyhez csupán egy darab vasrúdra volt szükség — készítettek etalont. De meghatá-