Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)
2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
2.2 MÉRTÉKEK A mérték — a korszerű meghatározás szerint — valamilyen fizikai mennyiség határozott értékét maradandóan megtestesítő mérőeszköz. A tárgyalt korszakban azonban a mérőeszköz fogalmat, mint ahogyan a mértékegységet is csak általános értelemben használhatjuk. Nem mindig konkrét eszköz az. Az ember a közvetlen közelében, a szó szerint kéznél levő eszközt használta fel az összehasonlításhoz, ugyanakkor eszköz nélkül is mért: teljesítőképeséggel. Bár általában egyfajta „eszközzel" mértek, mégis más egyazon mértékegység, mértékeszköz konkrét nagysága. Pontosabban: a mértékegység, mértékeszköz neve mondhatnák nemzetközien azonos — pl. a láb —, de ennek nagysága területenként sajátos, annyira, hogy nem is nemzetinek, hanem helyinek nevezhető. A nemzetközi összefüggést a mértékegységeknek „emberszabású" mivolta adja, ami természetesen megszab bizonyos nagyságrendi alsó-felső értékhatárt, hiszen: „ujjunk sem egyforma." Ha megvizsgáljuk a mértékek kialakulását, azt találjuk, hogy ezeknél részint a szükség, az igény, részint az ismeretkör, mondhatjuk úgy is: a világkép a döntő tényező. A primitív, sőt a középkor embere is természetközeiben élt, természeti mértékeket használt, s a mérés pontosságának igénye és kielégítési lehetősége is más volt, mint napjainkban. Számukra a mi milli- és mikrovilágunk, sok tizedest alkalmazó számításmódszerünk teljesen érthetetlen, értelmetlen, sőt nevetséges lett volna. 2.21 A mértékek kialakulása mint téma csupán a hossz- és földmértékek szempontjából érdekelhet közelebbről minket, és csak magyar vonatkozásban. E kitekintés tehát csak szűkre szabott lehet. Már a természeti népek kialakították az alapvető mértékeket, melyeknek egységeihez az emberi test, a test teljesítőképessége és az alkalmazott különféle eszközeik nagyságai adtak alapot. Ezeket vették át — vagy alkották meg újra - s fejlesztették aztán tovább az ókori kelet kultúrnépei: az egyiptomiak, babiloniak, zsidók, arabok, görögök, végül a rómaiak, s tőlük jutott tovább Európa új népeihez. 2 Természetes, hogy az első mértékeket az ember a testéből alakította. Az is logikus, hogy az emberi testből származó mértékek elejét a hosszmértékek foglalják el. Az ember keze, karja, lába, testmagassága eleve adott hosszmérték. Segítségükkel a nagyság a kicsitől a nagyig meghatározható. S ha mégis kevés volt: „megtoldhatták egy lépéssel", de ha kellett, még többel, akár egynapi járással is. így kész is a hosszmértéksor: ujj, hüvelyk, tenyér, arasz, láb, kar (rőf), lépés, öl, sok lépés (stádium, mérföld). Mivel pedig e mértékek egyike-másika között ténylegesen meglevő, a természetből adódó és számmal kifejezhető viszony is megállapítható (pl. 1 tenyér = 4 ujj vagy fordítva), bizonyos sajátos mértékrendszer is létrejött. Nem igazolható, de feltételezhető, hogy már a természeti népek eljutottak erre a szintre.
