Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

Csakhogy az emberek keze, lába nem egyforma. Szükségszerűen jelentkezett az az igény, hogy ezeket mint mérőeszközöket — egyelőre szoros területi határok között — „egységesítsék". Nem mindegyiket, csak néhányát — a leginkább használtat — mint alapegységet. Logikus, hogy a továbbiakban azután a leggyakrabban használt nagyságot mint mértékegységet függetlenítették a konkrét testtől. Objektivizálták: etalont készítettek. Egy botra, vesszőre, rúdra stb. rámérték a közösség által elfogadott megfelelő mértéknagyságot, így jött létre pl. az öl. Vagyis elkészítették az első valódi mérőeszközt. Mivel pedig az előbb említett mértékrendszer csak ilyen módon jöhetett létre, valószínű, hogy a természeti népek már éltek vele, az ókori kelet kultúrnépei azonban már bizonyosan. A módszer végül a rómaiakra hagyományozódott, akik az örökséget tovább is fejlesztették. A mértékeket a birodalom egész területén egységesítették, az alapegységek etalonjait a Capitoliumon őrizték, megalkották az első mesterséges hosszmérték-egységet és eszközt: a rudat, az egyiptomi—görög hagyományokból pedig kifejlesztették a terület-, illetve földmérték-rendszert, amelynek alapegysége a iugerum: akkora terület, amelyet egy iga — innen a név — ökreivel egy nap alatt felszánthatott. A római birodalom hanyatlása után Európa új népei a római mértékek közül már csak részlegesen vettek át egy és mást — azt is módosítva —, illetve újra felfedezték a régieket és kialakították a sajátjukat: minden nép a magáét. Ismét a helyi mértékek sokfélesége burjánzott, amelyet természetesen a szubjektivizmus jellemzett: ahány láb, annyi nagyság. Csak a VIII. század vége felé jutnak el egyes népek a fejlődésnek arra a szintjére, amelyen az objektivizálás és az egységesítés igénye ismét jelentkezett. Ekkor alakulnak ki az ún. királyi mértékek. Úgy tudjuk, elsőnek Nagy Károly formalizált". Említsük a közismert példát: a királyi láb nagyságát saját lábnagyságában állapította meg, erről készíttetett etalont. Ez időtől kezdve azután minden központi hatalom törekedett arra, hogy a mértékeket — saját hatáskörének területén — objektivizálja és egységesítse. Hasztalan: a királyi stb. mértékek mellett tovább éltek a népiek, a helyiek, amelyek azonban hatottak egymásra. Szándéktalanul: a földrajzi közelség következtében, de szándékosan is: egyik nép, illetve uralkodója átvette a másiknak mértékét, valamelyik egységét, esetleg rendszerét, és alkalmazta azt változatlanul is, de átalakítva is. Ebben a történelmi fázisban telepedett meg új hazájában a magyarság, magával hozva, de át is véve mértékeket. E tényt mindegyik mértéknél a lehetőség szerint részletesen, a két összefoglaló fejezetrészben pedig sommásan tárgyalom majd. Illenék azonban mindkét mértékfajtát a kialakulás szempontjából is megvizsgálni. Csakhogy ezt valamennyi mértékre kiterjedően nem tehetem, csak korlátozottan próbálkozhatom vele. E mértékek többségénél ugyanis az átvétel idejét és módját ma már pontosan nem tudjuk megállapítani. Az a tény, hogy valamelyik mérték nem, illetve csak későn előtűnve szerepel az oklevelekben, egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy azt tényleg nem, illetve korábban nem alkalmazták. A bevezetőben említettem (ld. 1.3), hogy az érdemi mértékadat okleveles előfordulása mennyire esetleges. A forráselégtelenség miatt tehát el kellett tekintenem valamennyi mérték kialakulását ismertető összefoglalótól. Ennek vizsgálatát a magyar származás problémájára kell korlátoznom, az előbbit részben pótolnom a mértéktípusok ismertetésével (ld. 2.23). A 2* 19