Nagy István: A magyar kamara és a királyi pénzügyigazgatás fejlődése Mohács után 1528-1686 - Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 11. (Budapest, 2015)
IV. A harmincadigazgatás
Ismeretes, hogy a pénzügyigazgatás eredményesebb működése, a török elleni védelem hathatósabb gazdasági támogatása céljából az északkeleti országrész kamarai ügyeit elkülönítették, és különálló szervre, a Szepesi Kamarára bízták. Ez a kassai har- mincadcsoport sorsát is eldöntötte. Az új Kamara megszervezése folyamán a harmin- cadcsoport ügyeinek intézését 1554-ben Werner Györgyre és Thorda Zsigmondra, a királyi jövedelmek felső-magyarországi igazgatóira bízták. Az igazgatóság 1567-ben a Szepesi Kamarává alakult át, amely végleg átvette a harmincadügyek közvetlen irányítását is. A csoporthoz ekkor a következő harmincadhelyek tartoztak: Kassa, Késmárk, Lőcse, Lubló, Bártfa, Eperjes, Sztropkó, Homonna, Varannó, Ungvár, Szikszó, Tokaj, Kisvárda. A csoport felett az újonnan felállított Szepesi Kamara ugyanolyan hatáskört gyakorolt, mint amilyet a Magyar Kamara a nagyszombati és a trencséni felett. A Magyar Kamarának természetesen lehetősége volt arra, hogy a Szepesi Kamara munkáját ilyen vonatkozásban is ellenőrizze.246 A harmincadügyi hatáskör előbb ismertetett megoszlásának az lett a következménye, hogy a Magyar Kamara a legfontosabb kamarai gazdálkodási ág jövedelmének alig egyharmad részét tartotta csak kezébe, a többi az Alsó-ausztriai Kamara, vagy pedig a Szepesi Kamara hatáskörébe tartozott. Csak részben enyhítette ezt a kedvezőtlen helyzete az, hogy a Szepesi Kamara tevékenységét a Magyar Kamara kisebb-nagyobb mértékben ellenőrizte. A magyar törvények szempontjából elsősorban a dunántúli harmincadok és a pozsonyi harmincadcsoport osztrák alárendeltsége volt nemzeti sérelem tárgya. Arról, hogy mi késztette I. Ferdinándot arra, hogy a harmincadügynél ilyen vegyes osztrák-magyar igazgatást honosítson meg, az egykori levéltári forrásokban pontos indoklást nem találunk (vagy eddig még nem találtunk). A történeti körülmények ismeretében azonban az okok kielemezhetők. Említettük, hogy a mohácsi vész után mind Mária királyné, mind I. Ferdinánd szívesen bízták a kezükbe jutott javak kezelését saját megbízható híveikre, többnyire osztrákokra. Ekkor még alig működött a magyar kamarai szervezet, amely az irányítást elláthatta volna, így I. Ferdinánd kénytelen is volt osztrák tisztviselőire támaszkodni. Az 1548. évi augsburgi egyezményben I. Ferdinánd a harmincadok, bányák és uradalmak átadása után 34.000 forintnyi évjáradékot biztosított Mária királynénak. E járadék előteremtése is könnyebb volt, ha a fenti javakat nem a Magyar Kamara, hanem az osztrák hatóságok kezelik. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy osztrák hatóságok kezelése mellett a királyi javakat könnyebben lehetett kölcsönökkel megterhelni. Igen lényeges tényező volt az is, hogy főleg a magyaróvári és pozsonyi harmincadcsoporton keresztül hajtották Bécsbe, Ausztriába nemcsak a Magyarországról, hanem a Havasalföldről és a Balkánról származó marhát is. E nemzetközi kereskedelem jelentős bevételt biztosított a harmincadhivatalok számára, amelyet a Habsburg uralkodóház királyi jogai révén feltétlenül meg akart tartani magának. A 16. század második felében a bécsi udvarban megerősödött az a tendencia, hogy a kamarai ügyeket lehetőleg kivonják a magyar központi hatóságok (például a Magyar Kancellária), illetve a rendi országgyűlések ellenőrzése alól, s a pénzügyigazgatásban növeljék a Bécsi Udvari Kamara befolyását. 246 Ember Gy.: Az újkori magyar közigazgatás i. m. 222. 67
