Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 9. Budapest, 1989)
3. Gazdasági igazgatás
Az ügy ezzel nem zárult le: hamarosan több városi polgár panaszt tett Stagl ellen, hogy nem a maga, hanem egy budai polgár számára bérelte ki a sóraktárat. „Ez az ember nem sókereskedő, így a város tiltsa meg neki a kereskedést." A tanács ezt nem látta bizonyítottnak; nemhogy megtiltotta volna a kereskedést, hanem egy második bolt nyitását is engedélyezte. Ebben az évben volt Székely Lajosnak egy szállásügye, amelyből kiderül, hogy „zsellérként (inquilinus)" volt bejegyezve. 88 1807- ben Boros Imre főbíró, a város országgyűlési követe küldte meg a tanácsnak a sóárra és a sójövedékre vonatkozó királyi határozatot. Az elintézés: „Tudomásul vétel mellett felolvastatik." 89 1808- ban árverezték újra a sóraktár bérletét. Ezúttal Székely ügyesebb volt: 168 Ft-ért ő kapta meg. Három év múlva, 181 l-ben, az újabb árverésen már özvegye — mint fő sóeladó — szerepelt, illetve kapta meg 201 Ft-ért a bérletet. 90 1811-ben kevés só volt a városban, ezért a tanács beidézte és szigorúan figyelmeztette a sóárusító kiskereskedőket, hogy tartsanak elég sót. A magyar kamara egyúttal utasította a földvári sóhivatalt, hogy hetente 80 mázsa sót adjon ki nekik, „azzal a feltétellel, hogy ezt csak kicsiben, házi szükségletre adhatják el, nem nagyban (vagyis egészben)". 91 A sóspekuláció megelőzésére a tanácsnak negyedévenként jelentenie kellett, hogy kik foglalkoznak sóeladással. A kereskedőket a kapitány íratta össze. 1812ben a városban egy font kősó ára 8 kr, az őrölté 9 kr volt. Nem sikerült a kereskedőknek az a próbálkozása, hogy az árat 30 kr-ra emeljék fel. Ennek megakadályozására uralkodói rendelettel többször szabályozták a só mázsánkénti árát. 92 A két legérdekesebb szabályozás 1815-ből és 1816-ból való. Július 15-én kelt a tárnokmesternek az uralkodói parancsot kísérő levele, amely szerint „a kincstár mostani felette számos költségei pótlására a sóárat (a kő- és főtt só mázsáját 2 Fttal) felemeli". A tanács — amely ezt „jobbágyi alázatossággal vette tudomásul" — a levelet csak augusztus l-jén bontathatta és hirdethette ki. Hasonló volt az eljárás a következő évben: akkor a nádor novemberben írott levelét — amely újabb 2 Ft-os emelést tett közzé — csak december 17-én bonthatták és hirdethették ki. 93 Az 1816—1825 közötti évek a sóárulás hihetetlen konjuktúráját hozták. Ebben az időszakban tizenketten kértek és kaptak „dekretális sóárulási" — és gyakran letelepedési — engedélyt. Köztük 1819-ben Greinsperger Anna, aki a meghalt Székely Lajosné boltját vette át. 1820-ban tűnt fel a kérelmezők között Ybl József kereskedő. A vitába a szószóló is beavatkozott: Greinsperger Anna mellett tette le a 88 Prot. sess. 1805. márc. 29. No 466-^167.; júl. 6. No 905. 89 Prot. sess. 1807. dec. 12. No 1435. 90 Prot. sess. 1808. jan. 29. No 120.; márc. 11. No 317.; 1811. ápr. 2. No 538. 91 Prot. sess. 1811. dec. 6. No 1564; 1812. jan. 13. No 54. 92 Prot. sess. febr. 28. No 258.; ápr. 17. No 548.; máj. 1. No 620.; dec. 4. No 1495. 93 Prot. sess. 1815. aug. 1. No 1217.; 1816. dec. 17. No 2031.
