Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 9. Budapest, 1989)

3. Gazdasági igazgatás

idegen fuvarosokat. A tanács a fertálymesterek útján kihirdette, hogy ne tegyék, „mert semmiképpen sem szabad bántani a sófuvarozókat".

82 1792- ben Székely beadványban fordult a tanácshoz: a nyers só fontját 5, az őröltét 6 Ft-ért tudná adni (a limitatio szerint), ha biztosítanák, hogy a só árusítása csak bizonyos helyeken legyen megengedve. Székely a három belvárosi boltot, a Király-kútja utcán levő Budai-külvárosi boltot és a Palotavárosban Soós György és Németh Márton boltját javasolta. A tanács szerint „a kereskedés minden polgár közös ügye (communis esset), nem lehet helyhez kötni".

83 1793- ban a helybeli sókereskedők kérték, hogy ne csak a földvári sóraktárból, hanem máshonnan is kapjanak sót. A kamara ezt meg is engedte nekik, mivel „a földvári sóhivatal, amely Erdélyből kapja a sót, teljesen kiürült". Egyúttal megerősítette, hogy minden kereskedő árulhat sót, nemcsak a szatócsok (mivel éppen ezeknek az árait akarták letörni).

84 1794- ben Székely Lajos — tanácsi engedéllyel — fabódét állított a vásárban, amelyért évi bérleti díjat fizetett. 1801-ben kérte, hogy a város hozassa rendbe a sóraktárat. A tanács, mivel az anyag megvolt hozzá, ezt meg is tette. 1802-ben az újonnan épült sószín öt boltját évi 10 Ft bérleti díjért, öt kereskedő kapta meg. A sószínt azért építette a város, hogy „a Belvárost megtisztítsa a szatócsok bódéitól".

85 1805-ben Stagl Ferenc polgár és bádogosmester kért engedélyt a tanácstól sólerakat létesítésére és sóárulásra. Ehhez vagyoni bizonyítványra volt szüksége. A tanácsi elintézés: „A sóárulási jog adása nem a tanács hatásköre, de a többi polgárhoz hasonlóan ő is részesül a közös sókereskedésben." A vagyoni bizonyítványt megkapta.

86 Ugyanebben az évben került sor a sóraktár bérleti árverésére. Az árverezők között látjuk Székely Lajost, Eder József szószólót, Stagl Ferencet, Peri Simont, Rauch Ferencet és Axentiovits Jánost. A kikiáltási ár 46 Ft volt; a legtöbbet ígérő Stagl Ferenc 166 Ft-ért kapta meg. Az árverésen alulmaradt Székely erre bizonyítványt kért a várostól, hogy „a közönséget elegendő sóval látja el és megfelelő mértéket használ". A kamara a bérleti szerződést azzal a megjegyzéssel hagyta jóvá, hogy — felmerülő vita esetén — a bérlő aláveti magát a kamara döntésének. A szerződés egy példányát a városi számvevő, egyet a bérlő és egyet a kamarási hivatal kapott.

87 82 Prot. sess. 1789. márc. 27. No 389.; ápr. 24. No 505.; 1790. márc. 8. No 284.; A sószállító fuvarosokat nem lehetett törvényen felüli legeltetési taksával terhelni (Prot. sess. 1803. okt. 28. No 1353.). 83 Prot. sess. 1792. nov. 16. No 1535. 84 Prot. sess. 1793. jan. 4. No 15.; márc. 11. No 261. 85 Prot. sess. 1794. jún. 6. No 762.; 1801. júl. 6. No 888.; 1802. aug. 6. No 1121.; 1795-ben a tanács figyelmeztette Székelyt, hogy orvosságokat (pillulas) ne áruljon (Prot. sess. 1794. dec. 19. No 1456.; 1795. jan. 19. No 121.). 86 Prot. sess. 1805. jan. 21. No 95. 87 Prot. sess. 1805. febr. 1. No 162.; márc. 26. No 447.; jún. 14. No 819.