Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 9. Budapest, 1989)
3. Gazdasági igazgatás
Pesten, Komáromban, Szegeden stb. a császári, majd 1743 után királyi sóhivatalokból folyt e fontos termék értékesítése. 76 Ennek ellenére a sóügy viszonylag később jelentkezik a fehérvári városi önkormányzat ügyei között. 1721-ben olvashatunk arról, hogy Khorherr Ferenc és Hiemer Sebestyén a helyi sóárusítást szerződéssel bérbe akarják venni, de a „polgárság tiltakozott ellene, ezért az ügyet függőben tartották". A két kiváló kérelmező arra hivatkozott, hogy más városban, pl. Sopronban, Ruszton, Kismartonban is bérbe van adva a sóárusítás. 77 1724 februárjában a tanács megszabta a sótaksát: egy font után 4 Ft-ot kellett fizetni. 1742-ben a helytartótanács leirata alapján a tanács állapította meg a só árát: egy mázsa 3 Ft 60 d-ba, egy font 4,5 d-ba került. A következő évben egy fehérvári polgár Veszprémbe fuvarozott sót. 78 1765-ben a város határozatban tiltotta meg, hogy a sót bárki egy garasnál többért adja. Tíz évvel később egy mázsa sógríz 4 Ft 2 kr-ba került Fehérvárott. 79 1779-ben jelent meg Székely Lajos kiváltságolt sókereskedő, aki a városban mázsaházat akart felállítani. A tanács ezt nem látta szükségesnek, „mert a vásárbiztos mindenkit ellát megfelelő súlyokkal és az építkezés csak felesleges gondot okozna". 1783-ban Székely Lajos már mint helybeli sókereskedő szerepel, akinek telke is volt a városban. A sót azonban nem mérhette „szemmérték után, hanem csak libránként", hogy az adózókat ne károsítsa meg. 1786-ban Székely bérbe vette a várostól a sószínt. 80 1786 fordulópontot jelentett a sóeladás történetében. Decemberben érkezett meg a kamarai adminisztráció leirata, amely szerint a só addigi bérleti rendszerét megszüntetik, „ezt a jövőben, adófizetés mellett, iparként lehet űzni". A tanács megjegyezte, hogy „ezt eddig is szabadon árulhatták a polgárok a városban, ha évi 2 Ft hadiadót lefizettek utána. A leirat nem maradt eredmény nélkül: 1787 augusztusában már öt sókereskedő (Deák Mihály, Varga Miklós, Turzó András, Csépi Péter és Nánáy Péter) volt a városban. A város csak arra ügyelt, hogy hamis mértéket ne használjanak. 81 Természetes, hogy a korábbi egyedárus, Székely Lajos nem örült a sóárusok elszaporodásának. 1789-ben a felsőbb hatóságtól kérte „a sókereskedők uzsorájának a megszüntetését". A városi kapitány — akit a tanács a panasz kivizsgálásával bízott meg — megállapította, hogy Székely nem a helyi, hanem az országos uzsorára gondolt, így azt országosan kell rendezni. Székely ebbe nem nyugodott bele, 1790-ben újból panaszkodott, amiért a helybeli sófuvarosok „bántották" az 76 Fallenbüchl. 1979. 36. 77 Prot. sess. 1721. jan. 24. 78 Prot. sess. 1724. febr. 4.; 1742. márc. 20.; 1743. nov 20. 19 Prot. sess. 1765. márc. 15.; 1775. máj. 26. 80 Prot. sess. 1779. júl. 5.; 1780. szept. 11.; 1783. jan. 17.; 1786. jan. 16. No 311. 81 Prot. sess. 1787. dec. 9. No 445.; 1787. aug. 24. No 861.
